– Hányan fogunk meghalni itt a faluban azért, hogy a világ túlsó felén élő ismeretlenek rakétái, repülőgépei és atomerőművei biztonságosabbak, lőszerei hatékonyabbak, fogpótlásai szebbek és erősebbek legyenek?- kérdezte Samba a feleségét, miután egy fárasztó nap végén megették szerény vacsorájukat. Ketten ültek a rozoga asztalnál a pálmafák alatt. Szerettek itt kinn enni. Az asszony először nem válaszolt, majd óvatosan jöttek elő szájából a szavak.
– Tényleg nem tudom mi lesz velünk. – válaszolta Mamadu. Kezdetben mindenki örült a bányának, de ezt a kérdést még ma sem teszi fel így rajtad kívül senki más, nem látják az összefüggést. Ők csak azt tapasztalják, hogy mióta 3 éve itt a bánya, kiszáradnak a rizsföldjeik, a folyó holtágaiból kipusztulnak a halak. Eddig sem volt könnyű itt az élet. Küszködni, szenvedni kellett, hogy előteremtsenek éppen annyit, amennyit szűkösen beosztva megettek. Mikor a kínaiak megnyitották a bányát, mindenki azt hitte, jobb lesz, jut munka, kicsivel nagyobb biztonságban élhet.
– A faluban egyre érezhetőbb a félelem és a bizonytalanság. – folytatta Samba. Nem is értik, miért jöttek a kínaiak  Bissau-Guienába, hogy hatalmas rakodógépekkel teherautókra rakják a homokot, és elvigyék innen. Nem tudják, hogy mi az a cirkónium-dioxid, nekik ez csak föld, de a saját földünk, amit idegenek elvisznek innen, és hogy még többet tudjanak elvinni, kiszivattyúzzák a földből a vizet. A falusiak számára értelmetlen ez az egész, de megérzik hogy baj közeleg.

Bissau-Guinea a világ 10 legszegényebb állama közé tartozik, a polgárháború az ország egész infrastruktúráját tönkretette.  A cirkonhomok bánya megnyitása után a fiatal pár két éve örömmel és reményekkel telve költözött haza a fővárosból. A cirkonhomokot cirkónium tartalma miatt bányásszák, amit a különlegesen magas olvadáspontú acél és nikkelötvözetek készítésére a rakéta- és repülőgéphajtómű-gyártás használ, de készítenek belőle fogpótlást is. A bányanyitás hírére úgy érezték, érdemes visszatérni, bíztak abban, hogy Samba teherautó sofőrként és darukezelőként, Mamadu pedig ápolónőként könnyen talál állást. De gyorsan kiderült, hogy itt nem nagyon van munka, mindössze ha húszan dolgoznak éhbérért a bányában, ami nem hozott semmit, de úgy tűnik, mindent elvesz tőlük. Kell néhány markológép kezelő, néhány teherautó sofőr meg szerelő, ez minden.
– Fegyveres őrből több van, mint munkásból, de ők Fati hadúr katonái. Nem is értem, minek egy olyan bányába fegyveres őr, ahol csak homokszerű talajt bányásznak?- fakadt ki Samba.

Néhány nappal később kétségbeesett kiáltozás verte fel a falu esti csendjét.
– Lelőtték Samba-t! A katonák tegnap éjjel a bányában lelőtték Samba-t! Az emberek előbújtak a viskóikból, és ijedt némaságban gyűltek össze Samba háza előtt. Tanácstalanok voltak, nem tudták, mit tegyenek, mit mondjanak. Mamadu döbbent arccal lépett ki a házból, és talán még valami tévedésben bízva kérdőn nézett a kiáltozó jövevényre.
– Tegnap öten úgy döntöttünk, hogy tárgyalunk a kínaiakkal. – kezdte lihegve Cante, Samadu barátja és munkatársa. Azt akartuk elérni, hogy a bánya adjon több fizetést, és segítse a közösséget. Vezessék erre a kiszivattyúzott vizet, hogy ne száradjanak ki a földjeink, és segítsenek fejleszteni, építeni a falunkat, ha már elveszik a földünket és a vizünket. Ők azonban csak kinevettek minket. Ezért úgy döntöttünk, hogy éjszaka tönkretesszük a szivattyúkat. A szivattyúházban törtünk-zúztunk, amit értünk. Samba eközben érdekes ládákra figyelt fel. Mikor felnyitottuk, legnagyobb megdöbbenésünkre rengeteg becsomagolt kábítószert találtunk. Ekkor törtek ránk a katonák. Sambát ott helyben agyonlőtték, minket bezártak a szomszédos nagy faházba. Azok a katonák nem is a bányát, hanem a kokaint őrzik!
 – Te hogy kerültél most haza? – kérdezte egy hang az egyre bővülő tömegből.
– A katonák engedtek haza. Kihirdették, hogy minden nap kiválasztanak öt embert, akik ott maradnak, a többiek hazamehetnek. Ha bármilyen gépnek vagy eszköznek ezután baja esik, ötük közül egy embert lelőnek, és másikat tesznek be a helyére. A munkának és a szállításoknak folytatódniuk kell! Ekkor értettük meg, hogy legalább egy szállítás hetente miért fegyveres kísérettel zajlik. A hatalmas teherautókra rakott cirkonhomok alatt szállítják a kábítószert. Ilyenkor csak pár katona marad a bányában, azok is belövik, vagy leisszák magukat, másnap délután pedig visszajönnek a többiek, ekkor váltják őket.

Másnap reggelre a szokásosnál is fojtogatóbbá vált a levegő. A félelmet elkezdte felváltani a harag, a kétségbeesést az elszánás. Nem akartak választani a lassú, szánalmas elmúlás és a jogosnak érzett dühükből fakadó bosszú között, járjon az bármennyi veszéllyel is. Érezték, nincs igazi választásuk.
– Mit mondtál, mikor lesz a következő szállítás? – kérdezte a falufőnök Cante-t.
– Szerdán kora reggel indul el a szállítmány, és szinte az összes fegyveres megy vele.

Két nap múlva legalább kétszáz feldühödött, eltökélt asszony indult meg a bánya felé. Szemük csillogott az elszánástól, mentek, tudva, nagy esély van arra, hogy visszaútjuk már nem lesz, és ha mégis, akkor sokkal kevesebben lesznek. Ki bottal, ki puszta kézzel indult, erejüket és adrenalin szintjüket az egekbe emelte az elmúlt évek összes kínja, megaláztatása és az utolsó napok fenyegetése. Tisztában voltak azzal, hogy nem csak az öt túszul ejtett férfi élete van veszélyben, hanem mindenkié. Sohasem lehet tudni, hogy melyikük férje, apja vagy fia lesz a következő túsz. Nem akartak csendben éhen halni a lassan kiszáradó falujukban. Ahogy közeledtek, egyre gyorsabb, eltökéltebb lett a menet. Mikor a bekerített bányához értek, látták, hogy a szakadozott drótkerítés és a nyitott kapu nem fogja útjukat állni. Két terepjáró jött szembe, azonban nem ültek fegyveres katonák a platókon, hanem benn a kocsikban néhány kínai. A menekülők látványa még harciasabbá tette őket, úgy érezték, nincs, akivel ne szállnának szembe. A bányában az fogadta őket, amit Cante jósolt. Egy fegyveres sem jött elő. A gépekről odahívták a munkásokat, és a drogtól vagy alkoholtól hortyogó katonákat bezárták az egyik raktárba. Módszeresen, faházról faházra haladva felgyújtottak mindent. Reménytelenségüket, félelmeiket, szenvedéseiket égették el a tűzben. Életükben először érezték azt, hogy erősek, büszkévé tette őket, hogy elpusztítottak valamit, mielőtt az őket pusztította volna el. Végignézték, hogyan ég porig mind a 16 faépület, ropog a száraz fa, égnek a gépek, robbannak a gumikerekek és az üzemanyag. Közben csendesen énekeltek gyerekkorukból ismert szomorú dalokat. Siratták Samba-t és a férjét elvesztő Mamadu-t, de győztesnek érezték magukat, és legalább egy rövid kis időre nem azon gondolkodtak, hogy mi jön ezután. Az ráér majd holnap.

2020. február 29.
– Szívem, kész vagy a kajával? Mindjárt jönnek a vendégek. – kiáltott ki Betti az udvarra a bográcsnál üldögélő Zolinak.
– Végeztem, viszem be.

– Boldog szülinapot Zoli! – hangzott egy vidám kórus nemsokára az udvarról.
– Na, ezek tízen megint összevárták egymást, hogy egyszerre érkezzenek. – mosolyodott el a 60 éves ünnepelt.
– Barna késik, úgyhogy az öcsémre ne várjunk. Köszöntsük meg az ünnepeltet, és együnk – adta ki az ukázt szokásához híven Andi.
– Hú, ez a vaddisznópörkölt megint állati finom lett. Ennél több nem is nagyon hangzott el vacsora közben, de ez többször. Meg a sütik is!
– Vacsora után egy Activity parti? Gyorsan elő is került a tábla, a párok meg úgyis adottak voltak.
– Most ki jön?
– Zoli rajzol, Bettinek kell kitalálni.

– Kezdheted. Aha, két szó, az első szó: sörnyitó? Nem, akkor mi? Az egy szív? A sörnyitóban? Szívesen kinyitna egy sört? Nem? Jó, második szó. Ember, férfi, a fején sapka, nem, korona, valamilyen király? Jó, vissza az első szóra! Sörnyitó, hiába kopogtatsz a tolladdal a papíron, látom, hogy benne van egy szív, de mit jelent?
– Lejárt a homokóra, elbuktátok!
– Milyen sörnyitó baszdmeg, nem látod, hogy oroszlán? – fakadt ki Zoli, de a többit már elnyomta a kirobbanó röhögés. Ő Oroszlánszívű Richárd.

Jól benne jártak az estében, mire megérkezett Barna.
– Gyere, melegítünk vacsorát, meg inni is kapsz, igyekezhetsz, míg utolérsz bennünket.
– Köszi, jöhet minden! Kivagyok, egyhuzamban vezettem haza a világ túlfeléről. Egy új áruház informatikai rendszerét adtuk át. Azt hittem, beledöglünk az utolsó három napba. Vaddisznópöri van ugye? Ez tartotta bennem a lelket az úton. Vörösbort kérek.
Majd ezután az este feloldódott a testes Cabernet Sauvignon-okban és az üde Olaszrizlingekben.

2020. március 27.
– Félek a mai naptól. – sóhajtott Betti reggeli után.
– Látom, hogy napok óta rágódsz, ne halasszuk tovább. A helyzet nem lesz jobb, téged meg agyonnyom a teher. Ez a COVID mindenkinek odavert rendesen. – felelt Zoli.
– Már két lapszámot kiadtunk a lezárások óta, az eredmény katasztrofális. Az eddig hol 16 hol 20 oldalas újság helyett jó, ha négyoldalnyi hirdetés összejön. A hirdetőink és mi sem tudjuk, a vállalkozásunk túléli-e ezt a szart, vagy mi túléljük-e? Mi jön még? Meddig tart? – fakadt ki Betti. A dolgozókat, akiket megtartunk, vissza kell vennem határozatlan ideig 4 és 6 órásba. Remélem, belemennek. Két szerkesztő biztos nem kell. Ezen őrlődöm napok óta. Kit küldjek el? Úgy döntöttem, Bence szerződését felmondom. Ő vállalkozóként dolgozik, egyszerűbb a felmondása, egyéb megbízásai is vannak. A családi, anyagi háttere is olyan, hogy könnyebben átvészeli a helyzetet, akár az apja is felvehetné a cégébe. De már 17 éve dolgozik nálunk, és ott vannak a családi, baráti kötelékek. Feri viszont 22 éve van a cégnél, alkalmazott. Neki felmondani drágább és körülményesebb.
– Tudom, hogy nehéz, de egyetértek veled.
– Ma délután beszélek mindenkivel, ebéd után találkozunk az irodában.

Néhány óra elteltével Betti láthatóan feldúltan ért haza.
– Ennyire borzasztó volt? – kérdezte aggódva Zoli.
– Igazából nem. Elfogadták, hogy átmenetileg visszasorolom őket 4-6 órásba, és bízzunk a jövőben. Bence volt a legnehezebb. Megmondtam neki, hogy fel kell mondanom a szerződését.
– Hogy fogadta?
– Tulajdonképpen korrekten. Azt mondta, biztos volt benne, hogy ketten nem maradhatnak, de azt hitte, ő marad. Ajánlottam, hogy szeptemberben beszéljünk, ha javul a helyzet, újra szerződhetünk. Ebben maradtunk, de most gyorsan kérek egy pohár vörösbort.
A napok óta kínzó feszültség enyhülni látszott, az est és a vacsora a korábbiakhoz képest nyugodtabban zajlott. Ez persze a járványtól és az őrjítő bizonytalanságtól nem mentesítette egyiküket sem.
Zoli leült filmet nézni. Már egészen belefeledkezett, amikor meglátta a szobájából érkező síró Bettit.
– Mi történt? – kérdezte ijedten.
– Tönkretettem a negyven éves barátságotokat. – jött a válasz.
– Mondd már el, mi történt!
– Most tettem le a telefont. Andi hívott. Elmondott mindenféle szemét árulónak, akinek semmit sem számít a barátság. Hogy volt képem pont Bencét, Barna fiát kiraknom a cégből? Próbáltam neki megmagyarázni, de szóhoz sem jutottam. Majdnem negyven percig szapult, és közölte, jobb lesz, ha többet nem is beszélünk egymással. Ha nekem mindaz, ami az elmúlt évtizedekben történt, csak ennyit számít, nincs több dolgunk egymással. Olyan süket dumákkal meg ne etessek senkit, hogy majd három hónap múlva meglátjuk mi lesz, mert nem lesz semmi. Szerintük ez csak áltatás, de nem olyan hülyék, hogy beszopják. De ezt még megbánjuk.

2021. május 19.
– Ezt olvasd el! – mutatott egy levelet Betti Zolinak ebéd után. Délelőtt vettem ki a cég postafiókjából.
– Mi ez? – lepődött meg Zoli.
– Bence beperelt minket a bíróságon. Megjött a keresetlevél.
„Egy éve több tárgyaláson próbáltuk érvényesíteni a követelésünket a hirdetési újság kiadójával szemben, de hiába. Ezért kérjük a t. Törvényszéket, állapítsa meg, hogy Alperes jogosulatlanul használta fel Felperes szerzői jogi védelem alá eső műveit (a szerkesztett hirdetéseket). Kötelezze a jogosulatlan felhasználásból származó gazdagodás összegének 1.275.000,- Ft, továbbá kártérítésként kötelezze a Szerzői Jogi Szakértő Testület szakértői vélemény díjának 318.500,- Ft, továbbá kötelezze később részletezett ügyvédi munkadíjak 222.743,- Ft, és mindezek késedelmi kamatainak Felperes részére történő megfizetésére.”

2023. január 11.
– Szívem, vége van! – mutatott egy levelet megkönnyebbülten Betti Zolinak. Írásban is megkaptuk a bíróság ítéletét.
„A bíróság a felperesnek az alperes ellen jogosulatlan felhasználás megállapítása, gazdagodás visszatérítése iránt indított perében az eljárást megszünteti. A felperes az érdemi tárgyalásokat és a számára kedvezőtlen szakértői bizonyítást követően elállt keresetétől, kérte az eljárás megszüntetését. Az alperes az elálláshoz hozzájárult.”

2025. március 1.
– Boldog 65. szülinapot nyugger!
Megint együtt érkeztek a szülinapi bulira a vendégek Zoliékhoz. Mind a heten. Vacsora közben csendesen beszélgettek. Tehették, mert kilencen már kényelmesen ülték körül az asztalt. Visszaemlékeztek ötven évre, a gimnáziumra és a kosárcsapatra, ahonnan eredt a barátságuk. Visszaemlékeztek azokra, akiket már eltemettek, akik kikoptak valamiért, vagy egyszerűen kiitták magukat a csapatból. Ezzel már együtt kell élniük. De boldoggá tették őket a közös szép emlékeik. A bulizások, grillezések, bográcsozások, tejfakasztók, szilveszterek, jelmezes farsangok, külföldi utazások, balatoni hosszú hétvégék, szüretek, préselések, palackozások, költöztetések, más munkák, amikor segítettek egymásnak.
– Ma este mit játszunk? Activity, Dixit vagy Imagine?

A konyhaasztalnál ült, lassan kortyolta a teát, amihez maga szárította a citromfüvet. Harmadszor viselte a fekete kosztümjét. Először a férje temetésén, aztán mikor a bíróságon volt tanú, végül most. Arcát és lelkét melegítette a késő őszi nap, nézte az aprócska kertet, ahonnan végleg betakarított mindent. Számára már halott lett ez a ház, de az ő kedvéért még egyszer utoljára ügyesen úgy csinál, mintha élne. Meglibben egy függöny, megnyikordul egy nyitva felejtett szekrényajtó, fáradt őszi legyek pihennek a napsütötte ablaküvegen. Hamarosan érkezik érte a fia, és elviszi innen. Orvosként dolgoznak egy kórházban, nagyon elfoglaltak.

Pontosan negyvenöt évvel ezelőtt került ebbe a kisvárosba. Nehezen talált tanítói állást, örülnie kellett volna, hogy sikerült, mégis büntetésként élte meg, hogy ebben az iskolában kell tanítania. Aztán találkozott egy vidám, örökmozgó pályakezdő kollégával, és úgy alakult, hogy életüket végleg ehhez az iskolához kötötték. Ide jártak a legproblémásabb gyerekek, a legtöbben közülük ott laktak a „sinyen túl”. Így hívták azt a lepusztult részt a város szélén. A vasút mintha nemcsak térben, hanem időben is leválasztotta volna a városról azt a pár utcát. Oda soha nem jutott semmi. Sem út, sem járda, sem rendes közmű, csak néhány pislákoló utcai lámpa, pár közkút, ahonnan mindenki hordta a vizet. Kevés lakásban volt áram, de minek is lett volna, nem volt olyan eszközük, amihez áram kellett.

Itt élt Karcsika is. Őt két évig tanította alsóban, de a kisfiú aztán nem bírt az elé tornyosuló feladatokkal, évet kellett ismételnie. Mikor náluk volt családlátogatáson, úgy érezte magát a rozoga viskóban, mint egy mocsárban, ami lehúz, ahol alig kapni levegőt, ahol minden lépés óriási erőfeszítést igényel. Az udvaron igazi meglepetés érte. Karcsika megmutatta a galambjait, és a máskor csak morgó és makogó kisfiú érthetően mondta el, hogy a galambok mások, mint az emberek, a hímek ugyanúgy költenek, mint a nőstények, és a szülők valami túrószerű anyagot köpnek a fiókák elé, úgy táplálják őket. Volt neki húsz saját galambja. Itt még a szám is pontos volt, nem úgy, mint az iskolai feladatokban. Ebben a kis magára zárt világában szerette meg Karcsikát.

 – Hogy szerzett tudomást arról, hogy a vádlottak gyermeke áramütés következtében elhunyt a házukban?- kérdezte az ügyvéd a tárgyaláson.
– Az iskolában tudtam meg. Az volt az első gondolatom: Karcsika, mit tettél? Tanítottam őt, és most tanítom két gyerekét. Elnézést, hogy Karcsikának hívom, én nem tudom azt mondani rá, hogy vádlott. A pontos körülményeket nem ismertem, de éreztem, hogy valami végzetes hiba történhetett. Aztán megtudtuk, hogy egy ismerősük vezette be a házukba az elektromos áramot úgy, hogy az utcán lévő hálózati vezetékre egy kampót akasztott, és a vezetéket a lakóház utcafront felőli ablakán át húzta be a házba. Arról ment egy öreg hűtőszekrény, ami mellett a kicsi játszott, és valószínűleg játék közben érhetett hozzá a villanyvezetékhez.
– A vádlott ellen gondatlanságból elkövetett emberölés miatt emeltek vádat. Tudnia kellett, hogy az elektromos áram veszélyes, különösen az a módja, ahogy ők bevezették. Ez általános iskola hetedik osztályos tananyag. – vetette közbe az ügyvéd.
– Ügyvéd úr, Ön is tudja, hogy Karcsika el sem jutott a hetedik osztályig, előbb lett 16 éves, mint hetedikes, és egyből kilökte magából az iskolarendszer.
– Milyennek látta az életvitelüket, a körülményeiket?
– Ugyanolyannak, mint annakidején a szüleikét meg mindenkiét a sinyen túl. Nyomorúságosan éltek közművesítetlen házaikban. Megjelent itt egyszer egy alapítvány, ami mentorálni kezdett pár családot. Segítették őket munkát keresni, beosztani a havi jövedelmüket, az ügyeik intézésében, a gyerekek iskolai, óvodai életében, élelmiszer és ruha adományokkal. Karcsikáékat én ajánlottam nekik. Tőlük kapták a használt hűtőszekrényt. Azonban hamar kiutálták az önkéntes segítőket a városból. Rontották az üzletet. A polgármester asszony férjének van egy kis boltja is. A szegények olcsóbban vásárolhatnának a Penny-ben, de ott nincs hitel. A kisboltban van. Ha meg felgyűlt sok hitel, lehetett önkormányzati segélyt kapni, amit csak aláírtak, és már ment is a pénz a boltba. Semmi kockázat. Az országgyűlési képviselő egyesülete meg európai uniós támogatásból „felzárkóztató családi délutánokat” szervezett. A gyerekek kaptak szép játékokat, amikkel egész délután játszhattak, a szüleiket meg előadásokkal traktálták az egészséges életmódról, a tisztaság fontosságáról, a munka becsületéről. Végigszenvedték az előadásokat, mert tudták, hogy a végén mindenki kap két szalámis szendvicset meg egy üveg kólát. Este összeszedték a játékokat, mert másnap a szomszéd településen kellettek. Egy hónap alatt végigjárták a környéket. Olvastam az újságban, hogy ez a projekt 29 millió forintba került.

Végre nyílt az ajtó, megérkezett a fia. A kis konyha azonnal megtelt élettel és szeretettel. Egy hosszú ölelés a legszebb köszönés.
– Szia anya! Látom minden összepakoltál, útra kész vagy. Várnak az unokáid! Miért sírsz? Fáj itt hagynod a házat?
– Nem, örömömben sírok. Most olvastam a hírekben, hogy Karcsikáékat felmentette a bíróság. De ők nem fogják felmenteni magukat, amíg élnek. Sajnálom a kisgyereket, aki meghalt, és sajnálom a másik négyet, hogy nekik sem lesz kiút. Az egyik lányuk tehetséges, képes lenne arra, hogy szakmát tanuljon vagy akár leérettségizzen, de mind ott ragadnak a sinyen túl.
– Már akartam kérdezni, miért vállaltad a tanúskodást?
– Nézd, kisfiam! Mindig is tudtam, hogy a gyerekek Citrom tanító néninek csúfoltak a hátam mögött. Bezzeg apádat szerették, vele lehetett bolondozni, és tudott olyanokat mondani, ami megnevettette őket. Azt akartam, hogy tudják, nem csak tanítottam, szerettem is őket.
– Régóta kérleltünk, hogy költözz a közelünkbe. Miért most?
– Amíg apád beteg volt, nem mehettünk sehova. Miután meghalt, úgy éreztem, hogy folytatnom kell a tanítást nyugdíj után is, az ad rendet az életemnek, elfoglal. Idén eldöntöttem, hogy a tanév végével befejezem. Alig vártam, hogy véget érjen, nem tudok már annyi terhet egyedül cipelni, amennyi itt körülvesz, és a vállamra rakódik. Eltelt elég idő, most már el tudok innen menni. Apád sírja nem köt ide, ahhoz nem ragaszkodom, annál inkább a közös életünk élményeihez. Mind itt él bennem. Még mindig beszélek hozzá, még mindig kérdezek tőle. Ha jól kérdezek, a választ is hamarosan megtalálom. Ez minden, amit elviszek innen magammal, ezt ott is meg tudom csinálni. Na, induljunk kisfiam, mutasd meg nekem, milyen az a Dánia!

Mire holnap felkel a nap, én már halott leszek. Honnan tudom? Normális esetben ezt nem tudja az ember, főleg az én koromban, de ez most nem normális eset. Gazdám, Bagdad egyik legnagyobb kereskedője elküldött a piacra, hogy megtudjam, megérkezett-e már a karaván délről, ami a fűszereit hozza. Fojtogató meleg volt, nem mozdult a levegő, az emberek kókadtak és elnyűttek voltak, a piac sem úgy élt, ahogy élni, működni szokott. Egyszercsak egy jéghideg kezet éreztem a vállamon. Megdermedtem; ebben a forróságban kinek van ilyen hideg keze? Megfordultam, és a Halál állt előttem. Nem tudom honnan voltam benne biztos, de azonnal tudtam.
– Megismersz?- mintha meglepetés lett volna a hangjában.
– Igen- feleltem.
– Nem érted jöttem. Tudom, hogy szerelmes vagy a gazdád lányába, és hogy ő is szeret. Ma éjjel Szamarrában valakinek meg kell halnia. Ő lesz az. Kapsz tőlem egy lehetőséget, hogy elbúcsúzz tőle, tudom, hogy ott van gazdád bátyjának házában. Ha még akarsz vele találkozni, ma este megteheted.
Megfagyott bennem a vér.
– Kérlek, uram! Azonnal indulok Szamarrába, de kössünk egy alkut. Ha elbúcsúztam tőle, átvállalom a sorsát, vigyél el engem! Én is jó leszek egy halottnak Szamarrában.
– Áll az alku, de csak mi ketten tudhatunk erről, ha más is megtudja, ha késel, ő fog meghalni, még elbúcsúzni sem tudsz tőle.

Azonnal hazasiettem, és elmondtam a gazdámnak, hogy a piacon megszólított a Halál. Nagyon megijedtem, és könyörögtem, hogy adjon egy lovat, amivel elmenekülhetek. Ő felnyergeltette a leggyorsabb lovát, és kezembe nyomott egy levelet, hogy adjam át a testvérének, ott biztonságban lehetek. Egyvágtában tettem meg az utat, és most itt vagyok, épp nyugszik a nap, várom a kedvesem és a halálom.

Már csaknem hatvan éve élek Bagdadban. Apám még a sivatagban született, nomád életet élt, de az embereivel beköltözött a városba. Furcsa volt neki a szabad élet után egy házban élni, de mindig azt mondta, az nem szabadság, hogy a sivatagi vihar bármikor elviheti a fejed fölül a sátrat, a dűnék közül bármikor rád törhet az ellenség. Mivel jól ismerte a sivatagot és a sivatag mentén élő népeket, könnyen szervezett meg az embereivel karavánokat, amikkel viszonylagos biztonságban tudta Bagdadba szállítani az éppen aktuális árukat.
Én már Bagdadban születtem, és megtanultam, hogy mindennek ára van, minden eladható és megvehető, vagy bármire elcserélhető. Ez a nekem való élet. Gyorsan dönteni, kihozni mindenből a legjobbat, vagy a legkevésbé rosszat. Gyűlölök veszíteni. Nem is szoktam.
Két napja rettenetes álmom volt. Megjelent a Halál, és a lányomat követelte tőlem. Azt mondta, a gyermekem sorsa bevégeztetett. Lehet, hogy megijednem kellett volna, de inkább rettenetesen dühös lettem. Igazságtalannak éreztem a helyzetet.  Szeretem és féltem a lányom. Könyörögtem, hogy kegyelmezzen, de azt mondta, azt nem teheti.
– Bármit megteszek, csak könyörülj meg a lányomon! Felajánlom leghűségesebb szolgám életét, és a leggyorsabb lovamat. Holnap elküldöm a piacra a szolgám, tudni fogod, kit kapsz a lányomért cserébe.
Másnap el is küldtem a szolgát a piacra, aki ijedten jött vissza azzal, hogy találkozott a Halállal. Könyörgött, segítsek neki menekülni. Odaadtam neki a legjobb lovamat.
Miután elment, kimentem a piacra.
– Találkoztam a fiúval.- fogadott a Halál. Meglehetősen későn ért ide. Ha nem ér Szamarrába, mielőtt teljesen besötétedik, az alkunk semmis.
– Elintéztem: a szolga és a ló ma este időben ott lesz.

– Készen állsz?- kérdeztem a reszkető fiatal szolgát Szamarrában. Eljött az este. A mi közös esténk.
– Készen állok, de félek. Félek attól is, ami jönni fog, és attól is, amit ma este elveszítek. Szeretek élni, szeretem a kedvesem, de ha az életéért adom az életemet, megnyugszom kicsit.
– Beszéltetek? Mit mondtál neki?
– Ahogy az apjának, úgy neki sem mondhattam el az igazat. Megpróbáltam életem utolsó óráiban örülni és örömet szerezni. Elképzeltük, és elmeséltük egymásnak a soha meg nem valósuló leendő közös életünket. Lehet, hogy ez volt a legszebb élet a világon, amit ma este szavakban átéltünk egymással. Ez már az én emlékem, amit elviszek magammal. Másnak ilyen öröme egy hosszú élet alatt sem biztos, hogy volt. Evilágon, ha tovább élnék, se érném el ezt, gazdám sosem engedné, hogy egymáséi legyünk. Mást, többet szán a lányának. Talán egy halálon túli másik életben beteljesülnek a ma esti vágyaink. Feladtam. Lehet, hogy nem csak szolga vagyok, hanem szolgalelkű is. Tán épp ezért vagyok szolga.- mondta lemondóan.
– Ti nem értetek engem. Én nem vagyok gonosz. Én egy szükségszerűség vagyok, akinek egyszer biztosan el kell jönnie. Mikor megszületik valaki, boldogok vagytok, ünnepeltek, mindenki örül. Pedig a születéssel azonnal az én kezembe adnak benneteket. Az életetekben csak egy dolog biztos, hogy én ott várlak titeket az út végén. Az út bármilyen lehet, de a vége biztosan én vagyok. Csak az a kérdés, hova, mikor és hogyan érkezem. Nincs nagy mozgásterem. Lehet kicsit hosszabb az életed, fájdalmas vagy könnyű a halálod, ez minden. Legtöbbször még csak nem is érdemek szerint. Te ebben itt és most kiválasztott vagy. Beleszólhattál.
Aminek van kezdete, annak végének is kell lenni. Ez törvény. Nem értelek benneteket, embereket. Próbáltok hazudni magatoknak mennyet, poklot, feltámadást, karmát, Nirvánát, reinkarnációt, lélekvándorlást és örök vadászmezőket, hogyan lesz jó a halál után. Ahelyett, hogy azzal foglalkoznátok, hogyan legyen jó az egyetlen életetek, ami után nem jön semmi. Ha felfognátok, és elfogadnátok, hogy ez az egy életetek van, ebből kellene a legtöbbet kihozni, talán jobban, szebben élnétek. Ha ezt az egy életet megbecsülnétek. Persze nem vagytok egyformák. Ki így, ki úgy éli az életét, hozza a döntéseit. Én meg figyelek. Teszem, amit tehetek, és amit tennem kell. Ezért aztán döntöttem. Gazdád ma este Bagdadban meghalt. Már úton van ide a futár a hírrel, hamarosan a kedvesed is megtudja,. Vigyázz rá! Legyetek boldogok, remélem tanultál a ma estéből. Végül már csak egy dolog maradt, és távozom. A ló az enyém.