– Hányan fogunk meghalni itt a faluban azért, hogy a világ túlsó felén élő ismeretlenek rakétái, repülőgépei és atomerőművei biztonságosabbak, lőszerei hatékonyabbak, fogpótlásai szebbek és erősebbek legyenek?- kérdezte Samba a feleségét, miután egy fárasztó nap végén megették szerény vacsorájukat. Ketten ültek a rozoga asztalnál a pálmafák alatt. Szerettek itt kinn enni. Az asszony először nem válaszolt, majd óvatosan jöttek elő szájából a szavak.
– Tényleg nem tudom mi lesz velünk. – válaszolta Mamadu. Kezdetben mindenki örült a bányának, de ezt a kérdést még ma sem teszi fel így rajtad kívül senki más, nem látják az összefüggést. Ők csak azt tapasztalják, hogy mióta 3 éve itt a bánya, kiszáradnak a rizsföldjeik, a folyó holtágaiból kipusztulnak a halak. Eddig sem volt könnyű itt az élet. Küszködni, szenvedni kellett, hogy előteremtsenek éppen annyit, amennyit szűkösen beosztva megettek. Mikor a kínaiak megnyitották a bányát, mindenki azt hitte, jobb lesz, jut munka, kicsivel nagyobb biztonságban élhet.
– A faluban egyre érezhetőbb a félelem és a bizonytalanság. – folytatta Samba. Nem is értik, miért jöttek a kínaiak Bissau-Guienába, hogy hatalmas rakodógépekkel teherautókra rakják a homokot, és elvigyék innen. Nem tudják, hogy mi az a cirkónium-dioxid, nekik ez csak föld, de a saját földünk, amit idegenek elvisznek innen, és hogy még többet tudjanak elvinni, kiszivattyúzzák a földből a vizet. A falusiak számára értelmetlen ez az egész, de megérzik hogy baj közeleg.
Bissau-Guinea a világ 10 legszegényebb állama közé tartozik, a polgárháború az ország egész infrastruktúráját tönkretette. A cirkonhomok bánya megnyitása után a fiatal pár két éve örömmel és reményekkel telve költözött haza a fővárosból. A cirkonhomokot cirkónium tartalma miatt bányásszák, amit a különlegesen magas olvadáspontú acél és nikkelötvözetek készítésére a rakéta- és repülőgéphajtómű-gyártás használ, de készítenek belőle fogpótlást is. A bányanyitás hírére úgy érezték, érdemes visszatérni, bíztak abban, hogy Samba teherautó sofőrként és darukezelőként, Mamadu pedig ápolónőként könnyen talál állást. De gyorsan kiderült, hogy itt nem nagyon van munka, mindössze ha húszan dolgoznak éhbérért a bányában, ami nem hozott semmit, de úgy tűnik, mindent elvesz tőlük. Kell néhány markológép kezelő, néhány teherautó sofőr meg szerelő, ez minden.
– Fegyveres őrből több van, mint munkásból, de ők Fati hadúr katonái. Nem is értem, minek egy olyan bányába fegyveres őr, ahol csak homokszerű talajt bányásznak?- fakadt ki Samba.
Néhány nappal később kétségbeesett kiáltozás verte fel a falu esti csendjét.
– Lelőtték Samba-t! A katonák tegnap éjjel a bányában lelőtték Samba-t! Az emberek előbújtak a viskóikból, és ijedt némaságban gyűltek össze Samba háza előtt. Tanácstalanok voltak, nem tudták, mit tegyenek, mit mondjanak. Mamadu döbbent arccal lépett ki a házból, és talán még valami tévedésben bízva kérdőn nézett a kiáltozó jövevényre.
– Tegnap öten úgy döntöttünk, hogy tárgyalunk a kínaiakkal. – kezdte lihegve Cante, Samadu barátja és munkatársa. Azt akartuk elérni, hogy a bánya adjon több fizetést, és segítse a közösséget. Vezessék erre a kiszivattyúzott vizet, hogy ne száradjanak ki a földjeink, és segítsenek fejleszteni, építeni a falunkat, ha már elveszik a földünket és a vizünket. Ők azonban csak kinevettek minket. Ezért úgy döntöttünk, hogy éjszaka tönkretesszük a szivattyúkat. A szivattyúházban törtünk-zúztunk, amit értünk. Samba eközben érdekes ládákra figyelt fel. Mikor felnyitottuk, legnagyobb megdöbbenésünkre rengeteg becsomagolt kábítószert találtunk. Ekkor törtek ránk a katonák. Sambát ott helyben agyonlőtték, minket bezártak a szomszédos nagy faházba. Azok a katonák nem is a bányát, hanem a kokaint őrzik!
– Te hogy kerültél most haza? – kérdezte egy hang az egyre bővülő tömegből.
– A katonák engedtek haza. Kihirdették, hogy minden nap kiválasztanak öt embert, akik ott maradnak, a többiek hazamehetnek. Ha bármilyen gépnek vagy eszköznek ezután baja esik, ötük közül egy embert lelőnek, és másikat tesznek be a helyére. A munkának és a szállításoknak folytatódniuk kell! Ekkor értettük meg, hogy legalább egy szállítás hetente miért fegyveres kísérettel zajlik. A hatalmas teherautókra rakott cirkonhomok alatt szállítják a kábítószert. Ilyenkor csak pár katona marad a bányában, azok is belövik, vagy leisszák magukat, másnap délután pedig visszajönnek a többiek, ekkor váltják őket.
Másnap reggelre a szokásosnál is fojtogatóbbá vált a levegő. A félelmet elkezdte felváltani a harag, a kétségbeesést az elszánás. Nem akartak választani a lassú, szánalmas elmúlás és a jogosnak érzett dühükből fakadó bosszú között, járjon az bármennyi veszéllyel is. Érezték, nincs igazi választásuk.
– Mit mondtál, mikor lesz a következő szállítás? – kérdezte a falufőnök Cante-t.
– Szerdán kora reggel indul el a szállítmány, és szinte az összes fegyveres megy vele.
Két nap múlva legalább kétszáz feldühödött, eltökélt asszony indult meg a bánya felé. Szemük csillogott az elszánástól, mentek, tudva, nagy esély van arra, hogy visszaútjuk már nem lesz, és ha mégis, akkor sokkal kevesebben lesznek. Ki bottal, ki puszta kézzel indult, erejüket és adrenalin szintjüket az egekbe emelte az elmúlt évek összes kínja, megaláztatása és az utolsó napok fenyegetése. Tisztában voltak azzal, hogy nem csak az öt túszul ejtett férfi élete van veszélyben, hanem mindenkié. Sohasem lehet tudni, hogy melyikük férje, apja vagy fia lesz a következő túsz. Nem akartak csendben éhen halni a lassan kiszáradó falujukban. Ahogy közeledtek, egyre gyorsabb, eltökéltebb lett a menet. Mikor a bekerített bányához értek, látták, hogy a szakadozott drótkerítés és a nyitott kapu nem fogja útjukat állni. Két terepjáró jött szembe, azonban nem ültek fegyveres katonák a platókon, hanem benn a kocsikban néhány kínai. A menekülők látványa még harciasabbá tette őket, úgy érezték, nincs, akivel ne szállnának szembe. A bányában az fogadta őket, amit Cante jósolt. Egy fegyveres sem jött elő. A gépekről odahívták a munkásokat, és a drogtól vagy alkoholtól hortyogó katonákat bezárták az egyik raktárba. Módszeresen, faházról faházra haladva felgyújtottak mindent. Reménytelenségüket, félelmeiket, szenvedéseiket égették el a tűzben. Életükben először érezték azt, hogy erősek, büszkévé tette őket, hogy elpusztítottak valamit, mielőtt az őket pusztította volna el. Végignézték, hogyan ég porig mind a 16 faépület, ropog a száraz fa, égnek a gépek, robbannak a gumikerekek és az üzemanyag. Közben csendesen énekeltek gyerekkorukból ismert szomorú dalokat. Siratták Samba-t és a férjét elvesztő Mamadu-t, de győztesnek érezték magukat, és legalább egy rövid kis időre nem azon gondolkodtak, hogy mi jön ezután. Az ráér majd holnap.