Madárember
Eleinte magabiztosan tagadtam a Madárember létezését. Sokan elhitték, hogy él, bár ők sohasem látták, de mindannyian határozottan állították, hogy ismernek olyan embert, aki már tényleg találkozott vele. Akik hitték a létét, azok egyszerre tisztelték, és féltek is tőle, különleges erőt tulajdonítottak neki, amit nem ajánlatos megkérdőjelezni, amivel szemben esélytelennek és tehetetlennek érezték magukat. Valami náluk nagyobb dolog részének tekintették. Nem tudták, hogy tulajdonképpen mi is lehet az a nagy dolog, de neki tulajdonították mindazt a jót és rosszat, ami jelentéktelen életükben megesett velük. Aztán találkoztam vele.
Kora ősz volt, szeptember, az erdőben a szarvasbőgés ideje. Ilyenkor sötétedéstől napkeltéig bömbölnek a fák sűrűjében és a tisztásokon a hormonjaik által feltüzelt gímszarvas bikák. Hol távolabbról, hol közelebbről zúg a nászüzenet. Különös képességem van a tájékozódásra. Bátran elindulok a legnagyobb erdőben, a legnagyobb sötétségben, mindig visszatalálok oda, ahonnan elindultam. Így nem okoz gondot menni bármerre a hangok irányába. A legvarázslatosabb a csendek és a bőgések váltakozása. Ha leülök egy kidőlt fa törzsére, orromat megcsapja a bőgő bika csak szeptemberben érezhető savanyú, dohos szaga, hallgatom az éjszakát, az avarban szaladó egér zörgését, az őzbak ugató riasztását, a róka által elkapott nyúl sírását, a holló korrogását, a vaddisznók csörtetését. Amikor pedig megszólal a király, az erdő többi hangja eltűnik, csak a bika hangja zeng. Aznap este azonban minden egészen másképp volt. Különös csend szállt le a sötéttel és a köddel, amit egy eddig számomra teljesen ismeretlen, halk surrogó hang tört meg. Nem értettem mi az, de tudtam, hogy utána akarok járni.
Két nap múlva tértem vissza ugyanoda, az erdő mélyére, még sötétben, jóval napfelkelte előtt. Ültem, vártam, reménykedtem, hogy megfejtem, mi volt az a furcsa hang. Már világos volt, bár a nap még nem kelt fel, amikor megpillantottam. A látvány ugyanolyan abszurdnak hatott, mint a hang. Egy ember formájú lény, aminek teljes testét tollak borították, landolt egy hatalmas fa koronájában a frissen megismert surrogó hangon. Ő is meglátott. Cseppnyi félelmet sem éreztem, de majd szétvetett a kíváncsiság. Vajon lehet vele beszélni?
– Bocsáss meg, nem akarlak megzavarni- kezdtem óvatosan. Ki vagy te? Hallottam már rólad, de őszintén szólva nem hittem abban, hogy tényleg létezel- mondtam, bár nem voltam biztos benne, hogy lehet vele beszélni.
– A Madárember vagyok- felelte a fáról büszkén és teljes természetességgel.
– Szeretnélek megismerni, mesélnél magadról?
– Innen jobban hallak- mondta, és átszállt egy közeli fa alacsonyabban lévő ágára. Embernek születtem. Gyerekkoromtól fogva azt éreztem, hogy különleges vagyok, más, mint a többiek. Cseperedtem, tanultam, dolgoztam, családot alapítottam, még gyerekeim is születtek. Végig éreztem, hogy küldetésem van, de keresnem kellett az utamat.
– Így különösen nem értem. Hogy lettél Madárember?
– Te vagy az első, akinek ezt elmesélem. Már felnőtt voltam, mikor furcsa változásokat tapasztaltam a testemen. Ami szőr volt, egyre inkább pihévé, majd határozottan tollakká alakult. Eleinte megijesztett a változás, de amikor éreztem a testemben is a fizikai átalakulást, tudtam, hogy megtaláltam a világomat. Néhány bátortalan próbálkozás után kiderült, hogy tudok repülni, és ez mindent eldöntött. Testet öltött bennem az emberiség évezredes vágya, hogy külső eszköz segítsége nélkül csak úgy szabadon repülhetek. Ekkor az is bizonyossá vált, hogy ezzel a képességgel nem élhetek lenn a földön az emberek között. Az én világom a magasság, a szárnyalás. Elhagytam mindent, és itt élek már vagy tizenöt éve.
– Nem túl nagy ár ez?
– Ez az én végtelen lehetőségem, egyben az emberekért végzett szolgálatom is. Nagy ár, de megéri: nekem is és nektek is. Én vagyok a kapocs köztetek és a természet fenséges erői közt. Hatalmas, szinte megzabolázhatatlan energiákat kell a céljaink eléréséért használni, de kordában is kell tudni tartani őket. Fenn kell tartanunk az egyensúlyt. Ehhez elszántság, tudás, tapasztalat, igazi férfierő és kitartás szükséges. Itt fenn nincsenek határok, messzebbre, nagyobb távlatokba látok. Az a küldetésem, hogy kellő rálátással felismerjem a nagy összefüggéseket, ne csak elszenvedjem, hanem alakítsam is a világunk változásait.
– Nem zavar, hogy csak felülről látod az embereket, nem tudsz a szemükbe nézni, nem tudnak a szemedbe nézni, nem látod a mosolyukat, a könnyeiket, a boldogságukat vagy reménytelenségüket? Ha kizárólag felülről nézed, nem láthatod pontosan a valóságot.
– Jól van ez így. Ez az én perspektívám, nekem az összefüggő nagy képet kell látnom, jobb, ha a konkrét egyének gondjai-bajai nem húznak le a maguk kis mocsarába. Az életet uraló nagy erők az én barátaim, intézzük a háborút, a békét, a termést, az egészséget, a betegségeket, járványokat, az időjárást; essen amikor kell, süssön amikor kell, fagyjon amikor kell, havazzon amikor kell. Az embereknek meg kell érteniük, hogy minden áldozat értük van. Ha nem is ismernek, ha alig tudnak rólam valamit, ha nincsenek is pontosan tisztában azzal, amit nap mint nap teszek értük, mégis érzem a hálájukat… mit kaphatnék ennél többet? A legnagyobb felelősség, amikor büntetni kell – mert bizony kell – hogy azt jól csináljam. Ne elfordítsam magamtól a hibázót, hanem megjavítsam, érezze, hogy érdemei szerint kapja a jutalmat és a büntetést. Minden halandó legfőbb vágya a biztonság. Ezt kell megadnunk nekik. Akinek sok van, az gyarapodni vágyik, akinek kevés vagy alig jutott, az inkább attól fél, hogy még azt is elveszítheti. Szeretjük vagy sem? Igazságos vagy sem? Ez van, ez viszi előre a világot, ettől lesz mindig több, gazdagabb, mint előtte nap volt.
– Egyedül vagy madárember, vagy vannak még rajtad kívül mások is?
– Vagyunk néhányan, még kevesen, de egyre többen leszünk és egyre erősebbek.
– Nem vágysz vissza újra embernek lenni?
– Talán visszacsinálhatnám, de nehéz elengedni a felülről látás képességét. Különleges érzés különlegesnek lenni. Ha ezt feladom, mindent feladok. Ha néha eszembe is jut, tudom, hogy nem térhetek vissza. Nem gondolhatok csak magamra.
A búcsúzás után furcsa érzésekkel hagytam ott az erdőben. Nem tudtam eldönteni, ura-e vagy rabja a helyzetének. Különleges életét ő választotta, vagy őt választották, egyáltalán volt-e itt bárkinek bármilyen választási lehetősége? Vannak-e még érzései, vagy már csak tettei és nagyívű gondolatai, és az egyetlen érzése már csak a küldetéstudata?
Hazatérve a lányomat a konyhában találtam. Az étkezőasztalnál ült pizsamában, kócosan, és igazi egyetemista módjára délelőtti reggelizés álnéven ide-oda tologatta a tányérján a rántotta kihűlt maradékát, álmos arcán még látszottak az éjszakai buli nyomai. Majd szétrobbantott a közlésvágy, azonnal részletesen el kellett mesélnem neki mindent, ami az erdőben történt. Mikor végeztem, a szemembe nézett, és az volt az érzésem, hogy menten elröhögi magát.
– Apa, ne etess már ilyen hülyeségekkel! Látod, hogy a rántotta végét sem bírtam lenyelni! Hagyjuk meg ezeket a repkedő csodabogarakat a Marvel univerzumnak! Ők már szerencsére a múlt, a filmgyártásból is lassan kikopik a hülye divatjuk. A mi problémáink itt a földön vannak. Mi magunk csináljuk őket, nekünk is kell őket megoldani. Minden lehetőségünk és felelősségünk idelent van. Ha arra várunk, hogy égen repkedő megtollasodott macsó megszállottak mondják meg, mi a jó nekünk, mit csináljunk, merre menjünk, mitől féljünk, mikor szüljünk és mennyit, – mert másra úgysem kellünk – akkor mire vagyunk jók? Mire való nekünk az olyan jótevő, akivel nem lehet közvetlen fizikai kontaktusunk, max közvetett, az is csak akkor, ha galamb módjára leszarja a fejünket? Nekem nincs szükségem megváltóra, főleg olyanra, akire csak felnézni lehet, de összenézni, összekacsintani vele nem. Nem tudom, mit szívtál, de azt ajánlom, hogy ha legközelebb is ezt az anyagot használod, mielőtt kimész az erdőbe, akkor ne vigyél magaddal puskát.