Végre nem kellett rohannom. Ráérősen gurultam a repülőtér felé, a kocsiban a fiatal Springsteen Nebraska albumát hallgattam. Imádom, hogy sok benne a szájharmonika, újra érzem az ajkaimon a hangszer hideg, fémes, réz ízét. Gimis korunkban azt hittük a srácokkal, hogy majd menő zenekar leszünk. „Máté menni Rodosz.” – mondta vigyorogva az asszisztensem, mikor lefoglalta a szállást meg a repjegyeket. Tudta, hogy nem spórolásból megyek szeptember végén, hanem mert ilyenkor már nincs tömeg. Nyár végére minden évben tele a hócipőm az emberekkel. Abból élek – nem is rosszul -, hogy hasbaakasztom őket, kidumálom belőlük még az utolsó tartalék pénzüket is, hiszen „ilyen jó befektetés mostanában tuti nem lesz”. Két hét pihi vár rám. Már orromban érzem a sziget ismerős illatát, bőröm várja az ókori kövek és a tengerparti homok érintését, szemem a naplemente giccses színorgiáját. Megérdemlem, mielőtt megindul az évvégi őrület.
– Uram, köszöntjük a fedélzeten, jó utazást kívánunk – fogadott a szemrevaló stewardess a gépen.
– Ilyen csinos kísérettel biztosan az lesz – válaszoltam, és megkerestem a helyem. A gép már majdnem megtelt, a táskáikat pakoló utasok közt nehezen evickéltem el a helyemig. Még szerencse, hogy folyosó melletti jegyem van, utálok a hármas üléseken belül ülni.
– Szia Máté, már meg sem ismersz? – kérdezte egy ismerős hang, mikor épp sikerült a hátizsákom beleerőszakolni a csomagtartóba.
– Aztakurva! – szaladt ki a számon, ahogy felismertem Fridát, és elég bambán nézhettem.
– Bocs a kifejezésért, csak meglepődtem, hogy te is itt vagy. Már tizenöt éve elváltak az útjaink, de most úgy látszik, egy időre újra összetartanak. És pont melletted ülök. Ez valami égi jel?
– Te mióta hiszel az égi jelekben? – válaszolt egy kurta kérdéssel.
Repülni szeretek, de a felszállást meg a leszállást elhagynám. Nem mintha félnék, de nem szeretem a macerás helyzeteket. Készülődés, pakolgatás, tolakodó utastársak, emberi testek ütközése, testszagok keveredése. Indulás után a gép mintha céltalanul bolyongana a kifutón, mindig azt hiszed, hogy no, most már tényleg felszállunk, de csak újabb kanyar jön. Megváltás, amikor megérzed, hogy a gyorsulás beleprésel az ülésbe. Végre a levegőben vagyunk! Most meg itt ül mellettem Frida. Még mindig ugyanolyan jó nő, mint volt. Biztos ugyanolyan veszélyes is. De egy próbát megér, hátha lehet egy cseresznyét tenni a következő két hét tejszínhabjára.
– El sem hiszem, hogy annyi idő után újra találkozunk, és pont egy repülőn. Itt legalább nem tudsz hirtelen faképnél hagyni.
– Ha megérdemled, lehet, hogy jobban járnál. De bízom abban, hogy megjött az eszed.
– Megjött, megjött, de még mindig szeretem elveszíteni. Különösen olyan társaságban, mint amilyen te vagy. Kezdem élvezni, hogy nem csak a gépünk, az úticélunk is közös.
– Ne örülj korán! Én még emlékszem ránk. Pont olyan vagy, mint Pavlov kutyája. Csak neked nem a nyálelválasztásod, hanem a hormonjaid indulnak be, ha repülőre ülsz. Emlékszel, hogy lett vége a kapcsolatunknak? Akkor én voltam az a nő, aki nem ült a gépen.
Puff neki, egy null oda. Tényleg, egy párizsi út után szakítottunk, ahol a repülőn azzal az édes doktor nénivel találkoztam, miközben Frida otthon feküdt betegen. Neki lett volna szüksége orvosra, nem nekem. Na mindegy, van még időnk Rodoszig. Csak szépen lassan, óvatosan.
– Nem kell egyből rosszra gondolni. Ha már a véletlen újra összehozott minket, miért ne használjuk ki? Nem akarlak feleségül venni.
– Ennek örülök, momentán nem akarok férjhez menni.
– Maradsz Rodosz városban, vagy továbbutazol? – érdeklődtem nem csak udvariasságból.
– Rodoszon leszek egy hétig.
– Én a Horizon Resort-ban tengődök két hetet. Te hol szállsz meg?
– Az Arte Hotelben.
– Hoppá, az nagyon közel van a Horizon-hoz. Ez tényleg nem lehet véletlen!
– De jól ismered Rodoszt – lepődött meg Frida.
Imádok szabadságon bármilyen szigeten lenni. Olyan, mintha be lennék zárva, de nem azt érzem, hogy valami korlátoz, hanem inkább biztonságot és nyugalmat ad. Egész évben a nap huszonnégy órájában elérhető vagyok, ezt ki is használják. Kell egy kis idő, amikor egy hatalmas víz választ el a reggeli kávék és a késő esti altatók világától.
– Rodosz, tenger, virágok, történelem, jó ételek, gondtalan emberek, zene, gyönyörű koraőszi idő, már sokszor voltam, nagyon szeretem, nekem való hely.
– Legalább valamihez hűséges vagy. Ezt jó hallani- hangzott az újabb gyilkos riposzt. Úgy látszik, Frida ma elemében van, bár sosem a kíméletességéről volt híres. Mindig vágott az esze abban a szép fejében. Egyre jobban előjön, mi tetszett benne, és egyre óvatosabbá tesz, amire még emlékszem belőle. De az nem én vagyok, aki könnyen feladja.
– Jól van már, ketté ne harapj! Nem kell engem bántani! Azt már vágom, hogy a szállodai szobádba nem jutok be, de legalább áldozzunk egy kellemes délutánt a szép emlékeinknek. Elmegyünk egy ouzerie-be, mezéket falatozunk, Ouzo-t iszunk, beszélgetünk a régi szép időkről, meg arról, hogy mi minden történt velünk azóta. Sétálunk egyet a várban, és valami virágillatú kis étteremben megvacsorázunk, utána iszunk egy Retsina-t, tele tüdővel beszívjuk a friss tengeri levegőt. Aztán mindenki mehet a dolgára. Az enyém most épp a pihenés és lazulás lesz.
– Ouzo és retsina, mondd te sosem szeretted a természetes dolgokat? Amik csak úgy lesznek, kifolynak a gyümölcsből, nem kell hozzájuk émelyítő ánizst, keserű gyantát keverni? Élvezni az életet a maga természetességében és egyszerűségében, nem mixelni mindent mindennel, és azt hinni sznobizmusból vagy kivagyiságból, hogy az jó? Egyébként te meg a Retsina pont összeilletek, mindketten valami hibából születtetek.
– Drágám, – szólalt meg váratlanul az ablak melletti ülésből Frida másik oldalán egy őszülő halántékú, már az odaúton is meglepően barna bőrű férfi. Kivennéd a táskádból a nyakpárnámat? Még hátravan az útból több mint egy óra, azt hiszem, szükségem lesz rá. Bennem megállt az ütő.
– Jut eszembe – játszotta meg magát Frida, mint akinek tényleg csak most jutott eszébe.
– Bemutatom neked a férjemet: Dr Zalai Bálint pszichiáter. Ha hazaérsz, szerintem meg kellene keresned. Azt gondolom, téged már nem kell bemutatnom neki.
Mindhárman elröhögtük magunkat.