– Tekintetes uram, méltóztasson felkelni, már előállt a hintó, indulnia kell a megyegyűlésbe! – próbált életet lehelni másnapos, vagy tán még mindig részeg gazdájába a fiatal cselédlány.
– Te voltál velem az éjjel, vagy csak most van pofád zargatni? – morrantott álmosan a ház ura.
Almássy Elemér a régi nemesi família vagyonának megmaradt morzsáiból élt: egy kastély, pár falu a Zemplén vármegyei Bodrogközben és a jobbágyok. Az volt az álma, hogy visszaszerez mindent, vagy még többet is, mint ami valaha a családé volt. Ebben nem volt túl sikeres, hiszen a birtok az ő kezében is csak zsugorodott.
– Rakjatok a hintóba sült húst, kenyeret meg bort, majd útközben eszem, azonnal indulunk!

Szeretett a megyegyűlésbe járni, szerette Sátoraljaújhelyt, az összesereglett urak társaságát, a mulatozásokat a cimborákkal. A fontos emberek között ő is fontos embernek érezte magát. A Konzervatív Pártot támogatta, bár a politikához nem értett, a gyűlésben elhangzott javaslatok, viták untatták, nem is értette, nem is követte őket. Akkor volt elemében, amikor kisebb-nagyobb szívességeket tehetett a párt hangadóinak, akik ezt általában bőkezűen honorálták is. Első útja, mint mindig, most is az alispánhoz vezetett.
– Miben lehetek a szolgálatodra nagyságos uram?- kérdezte abban bízva, hogy megint kap valami elintézendő feladatot, és nem kell beülnie a gyűlésbe.
– Jó, hogy jöttél, már vártalak – fogadta az alispán. Nagy ünnepségre készülünk a családban, és kellene egy hordóval abból a jó kis tokaji borból, amit tavasszal is hoztál. Már intézkedtem, hogy készítsék elő a szekeret meg a hordót.
– Ezer örömmel nagyságos uram. Ha megengeded, magamnak is feltennék egy hordócskát a szekérre.
– Rendben. És mondd, mivel tudsz még szolgálni nekem? – kérdezte mohó kíváncsisággal az alispán.
– Utánajártam, amiről legutóbb beszéltünk. Találtam neked a birtokomon egy igen mutatós leánykát. Ha visszafelé jövünk, a borral együtt őt is hozom magammal. Ígérem, szűzen ér ide, én magam csak hazafelé a hintóban hágom majd meg. Vagy otthon. Vagy a hintóban is, meg otthon is – röhögött, és roppant viccesnek érezte magát.
– Tudtam, hogy számíthatok rád – nyugtázta elégedetten az alispán. Tudatom, hogy a kérésed jó úton halad. A pöröd elintézzük, még az idén a tiéd lesz a szomszédod erdeje.

– Isten így akarta, ezért van így. Jó évszázadok óta, jó lesz így még évszázadokig – fakadt ki Elemér este a mulatóban párttársainak a vacsora után. Felfordult ez a világ! A nemes az nemes, a jobbágy az jobbágy. Ki hallott már olyant, hogy a jobbágyok a maguk urai legyenek? Elvégzik, ha elvégzik azt a munkát, ami a kötelességük, de közben alaposan a körmükre kell nézni. Még egy kicsi birtokot sem tudnának önállóan művelni. Nélkülünk éhen vesznének. Én mondom nektek, nem lesz ennek jó vége.

Amikor Lamberg gróf meggyilkolása után nyílttá vált a háború Ausztria és Magyarország között, Almássy beállt a császári és királyi hadseregbe. Nagyon bízott benne, hogy jó volt a szimata, és még időben megtalálta a győztes oldalt.
– Nem lehet Isten rendelése, és a császár hatalma ellen harcolni. Biztos bukás. A császár nagy és erős seregét nem lehet legyőzni, bolondok! Óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé – mondogatta felháborodottan. Csatákban nemigen vett részt, igyekezett úgy helyezkedni, hogy a legkevesebb veszélynek legyen kitéve. Régi jó szokása itt is megmaradt, hogy apróbb szívességeket nyújt a feletteseinek. Nem akart hős lenni, inkább csak nélkülözhetetlen, vagy ha az sem, legalább hasznos, de a legfontosabb az volt, hogy életben maradjon. Harc helyett szívesebben intézte a parancsnokai ügyeit, hírt vitt más harcoló alakulatoknak vagy a parancsnokságnak. Sokat utazott, hozta, vitte, és sokszor saját zsebre el is adta a tudomására jutott információkat. Feljebbvalói bíztak benne, egyre több elintéznivalóval látták el, és elégedettek voltak vele. Ettől aztán Almássy is elégedett volt.

A világosi fegyverletétel után győzelemittasan tért haza. Biztos volt benne, hogy a rebellisek elkobzott vagyonából a császár busásan meg fogja hálálni a hűségét és a szolgálatait, és újra nagyobb lehet a birtoka. De először otthon kell rendet tenni! Összehívta a jobbágyait, és kihirdette, hogy felőle elfogadhatnak az országgyűlésben mindenféle ostoba törvényeket, de itt aztán semmiféle változás nem lesz. Aki lázadozni próbál, azt deresre húzatja.
– Nem voltam itthon majd egy évig, meg is látszik a birtokon. Soványak az állatok, kevés a termény a magtárakban. Beázik a kastély nagyterme, romosak az istállók. Ellustultatok, elszemtelenedtetek, de már újra itt vagyok, és móresre tanítalak benneteket – kezdte fenyegetőn. Alaposan a körmötökre nézek, hogy dolgoztok, semmi henyélést nem tűrök, mint ahogy semmi ellentmondást sem! Ezt jól véssétek az eszetekbe! Ha az a sok felforgató összezavarta a fejeteket, majd én rendet teszek! Mindenkinek utánanézek, és akiről megtudom, hogy részt vett a rebellisek lázongásaiban, vagy engedélyem nélkül elhagyta a birtokot, és katonának állt az országunk rendje és a császárunk ellen, azt példásan meg fogom büntetni, hogy sem neki, sem másnak ilyen többé eszébe ne jusson.
Az augusztus végi este hamarosan rásötétedett az egyre harciasabb úrra, és a lehajtott fejjel, néma csendben álló, keserű jövőjüktől félő jobbágyokra, de köztük jónéhány férfi keze ökölbe szorult, a tekintetük titokban összevillant.

A ház ura cimboráival aznap este győzelmi ünnepséget rendezett. A nyúlpástétomtól, sült húsoktól, erős boroktól, pálinkáktól hamar elnehezültek a fejek. Először harsányak és agresszívak lettek, mindenféle próbákra, viadalokra hívták ki egymást. A nyertesek dicsőségből, a vesztesek vigasztalásul válogattak a jobbágyok lányai és asszonyai közül. „Az asztalnál és az ágyban derül ki, hogy ki az igazi férfi.” A nagy nekibuzdulásokból azonban leginkább ájulás, hányás, részeg matatás, majd gyors elalvás lett. A csaták hőseit legyőzte a szesz. Csend szállt a kastélyra.
Másnap hajnalban, mielőtt a szép jövőt tervező Almássy Elemér és részeg kompániája álmából felébredt volna, az éjszaka bennük forró indulatoktól feldühödött jobbágyok betörtek a kastélyba, és agyonverték az urukat.

– Gyere Tomika, nézd, milyen szépen összefolynak a színek, én mintha látnék ott egy kiskutyát! – próbálta Zsolt elvonni a reszkető kisfiú figyelmét a szomszédból áthallatszó kiabálásról. Tomit az édesanyja hozta át egy órája, mert látta, hogy a férje részegen veszekszik a parkban sakkozókkal. Ha iszik, mindenkinél mindent jobban tud. Ez sosem jelent jót. Gyorsan elzavarják az asztaloktól, aki ismeri, már leülni sem engedi. Így aztán még agresszívebben ér haza, ahol persze mindig az övé a győzelem. Ha Fanni időben észleli a veszélyt, átviszi a fiát a szomszédba. Ott biztonságban van. Zsolt és Tomi kedvenc játéka, hogy vízfestékkel különböző színeket festenek a papírra. Az egymásra festett szín rétegek foltokká folynak össze, amikbe mindenféle izgalmas dolgokat lehet belelátni. A kisfiú egyre ügyesebben fedez fel a foltokban formákat, alakokat, állatokat, virágokat. Már iskolába menet a felhőket is úgy nézi, hogy mit láthat bele. Amikor megegyeznek abban, hogy a vízfestékfoltokból mit lehet varázsolni, akkor másnapra Zsolt befejezi a festményt. Legalább két tucat közös képük van már.

– Mit képzelsz te kurva? – harsogott az ordítás a szomszéd lakásból. Mi az, hogy nem volt időd vacsorát főzni? Talán más ágyában henteregtél helyette? Én kidolgozom a belem, hogy eltartsam a családot, aztán amikor hazajövök, nincs vacsora, a gyerek meg már megint máshol kujtorog.
– Nyugodj meg szívem, mindjárt melegítem a vacsorát, a hűtőben van. – Fanni hangjában keveredett a félelem és a remény, hátha ma este talán megússza. A félelem és a remény folyton változó hullámain próbált a felszínen maradni már évek óta.
– Baszd meg a főztödet, már tegnap is szar volt, ma a hűtőből miért lenne jobb? Tudom én, hogy itt más is van a háttérben, de ha nem mondod el őszintén, akkor kiverem belőled. Velem nem baszakodhatsz!

Zsolt nem először hallotta ezt a műsort. Tudta, hogy a szomszédja, Tamás sikeres mérnökként kezdte a pályáját, egy szabadalmáért annyi pénzt kapott, hogy meg tudták venni a lakásukat. Aztán valami elromlott. Tamás bízott abban, hogy újra és újra kitalál valamit, ettől gazdagok, sikeresek lesznek. Ezért aztán a keresetét is az újabb ötleteire költötte, de azok nem működtek. A pénz ment a nem működő ötletekre, meg a bánatában megivott alkoholra, aztán egyre kevesebb az ötletekre, és egyre több az alkoholra. Sértett, durva, tüskés és veszélyes emberré vált. Egyszer csak vérfagyasztó sikoltás hallatszott a szomszédból, Zsolt látta a döbbenetet Tomi szemében, és hívta a rendőrséget.

Egy hónap telt el azóta. Fanni néhány nap kórházi kezelés után átmenetileg a szüleihez költözött a gyerekkel. Csengettek. Zsolt kinyitotta a lakásajtót, és Tamás rontott be.
– Mégis mit képzelsz magadról te rohadék? Tönkreteszed mások családját! – támadott azonnal.
– Nem is értem, mit akarsz ezzel mondani. – próbált kitérni Zsolt, megérezte, hogy nem veheti fel a kesztyűt, agresszióban ő itt bizonyosan alulmarad.
– Ránk hívtad a múltkor a rendőröket, a feleségem elköltözött, ellenem meg eljárás indult. Miattad van minden, te szemét!
– De Fanni kórházba került, súlyos sérülései lettek. Legalábbis nekem ezt mondták a rendőrök, mikor tanúként kihallgattak – próbált védekezni.
– Baleset volt! Nehogy azt hidd, hogy ezt büntetlenül megteheted!- fenyegetőzött Tamás. Az ügyvédem utánanézett az életednek. Én barom először azt hittem, hogy az asszony veled dug, de ez még ahhoz is hülye, hogy megcsaljon. Erre kiderül, hogy te egy buzi vagy.
– A magánéletemhez semmi közöd. – csak ennyit tudott kinyögni csalódottságában, hogy már Tamás is rájött a titokra, amit próbált minden helyzetben gondosan őrizni.
– Te is beleavatkoztál az enyémbe, és ezt nagyon meg fogod bánni! Azt is megtudtuk, hogy rendszeresen egyedül hagyta az anyja veled a gyereket. Az eszem megáll, a fiamat odalökte egy pedofil markaiba. Látom egy ideje, hogy furcsán viselkedik a gyerek.
– Micsoda? Én pedofil? Kikérem magamnak, kérlek, hagyd el a lakásom!
– Márpedig végighallgatsz te mocsok! Feljelentelek pedofília miatt, és hogy megrontottad a kisfiam. Én vagyok a normális! Nekem fognak hinni, nem egy ilyen aberrált köcsögnek! Börtönben a helyed életed végéig, az ilyenek nem élhetnek szabadon a normális emberek között – kiabálta Tamás, és ahogy jött, úgy viharzott ki a lakásból.

Majdnem egy év telt el az erőszak óta. Zsolt meglepve ismerte fel Fanni hangját a telefonban. Az asszony hívta, hogy találkozzanak egy kávézóban.
– Szia, hogy vagy? – kérdezte Zsolt a feltűnően zavarban lévő Fannit. Miért kérted, hogy találkozzunk?
– Azt akarom, hogy tőlem tudd meg, néhány hét múlva Tomikával visszaköltözünk, újra együtt lesz a család – Fanni erősen hinni akarta, hogy igaz is, amit mond, és hogy ezt hihetően is tudja elmondani, majd folytatta. Tamás megváltozott, azóta mi nem láttuk ittasan, a gyerekkel kedves és gondos, tőlem bocsánatot kért. Ígérte, hogy ezután minden másképp lesz.
– Te hiszel neki? – csodálkozott Zsolt, és görcsbe rándult a gyomra, eszébe jutott, hogy fenyegette őt Tamás. A feljelentéséből egy számomra nagyon megalázó eljárás lett.
– Igen tudom, és nagyon sajnálom. – mondta remegő hangon Fanni, aki leginkább már a beszélgetés végét várta. Amit akart, azt ő már elmondta.
– Az, hogy az eljárás során te visszavontad a korábbi vallomásodat, és részben elfogadtad Tamás vallomását, az én ügyemben nagyon nem használt. – mondta ki Zsolt, pedig korábban megfogadta, hogy ezeket a részleteket bezárja önmagába. A rendőrök beszéltek ismerősökkel, kollégákkal a tantestületben, házban lakókkal, és szinte kizártnak tartották, hogy Tamás pedofil vádjai igazak. Örök életemre hálás leszek Tomikának, hogy az eljárásban az igazságügyi pszichológus szakértővel folytatott beszélgetéseken őszinte és határozott volt. Az a szakértői jelentés az én ügyemet lezárta, Tamás ügye pedig hamis váddal bővült.
– Szerinted hogy fogunk majd újra szomszédokként élni? – nézett Fanni óvatosan a férfira.
– Sehogy – vágta rá gyorsan és élesen Zsolt. Jövő héten elmegyek innen, egy más városban talán nyugodtan taníthatok, nem leszek az a tanár, akinek egyszer volt valami pedofil ügye. Ha ez sem működik, külföldre költözöm. Ott talán még nekem is lehet családom.
Ebben a táskában azokat a képeket hoztam, amiket Tomikával festettünk. Kérlek, add neki oda őket, és azt üzenem, hogy köszönöm.

1977. augusztus 16-án halt meg Elvis Presley. Peti erre pontosan emlékszik, mert másnap elveszthette volna a szüzességét, ha lett volna hozzá bátorsága.

– Végre ideértél, haver!- köszöntötte őt Dani egy langymeleg Balatoni Világossal a balatongyöröki vasútállomáson. A langyos sör ugyan nem emelte a forró augusztusi délután színvonalát, de a hétvége elindítására megfelelőnek tűnt. Minden izzadt utas fel- és lekászálódott már a vonatról, a gőzmozdony húzta tovább a forró kocsikban a Balaton vizére vágyó, vagy attól épp búcsúzó embereket.
– Tulajdonképpen kikkel is töltjük a hétvégét? – kérdezte Peti.
– A két bátyám egyetemista haverjai lesznek itt, fiúk, lányok vegyesen, meg pár helyi haver. Csak mi ketten vagyunk középiskolások. Búcsúztassuk el a nyarat az utolsó gimis évünk előtt! Minden oké lesz, nyugi! Ne parázz! Elég, ha elprüntyögöd nekik az „Első villamost” meg a „Lökd ide sört”, és már te is a banda tagja leszel. Látom, a gitártokod nagyobb, mint a táskád.
– Te mondtad: fürdőgatya, két póló, törölköző meg fogkefe.

A házban és az udvaron nagy volt a felfordulás. Vagy húsz ember jött-ment táskákkal, poharakkal attól függően, hogy érkeztek és bekuckóztak, vagy már inni készültek, volt, aki az udvaron sátorállítással bíbelődött. Magas volt az alapzaj, mindenki beszélt, ha kellett kiabált, nehéz volt eldönteni, hogy a hangszóróból szóló zene elnyomni vagy aláfesteni akarja a nyüzsgő hangzavart. Ketten épp becipeltek egy nagy demizson bort, amit most vettek a faluban, néhányan nekiálltak a paprikás krumplinak az udvar sarkában. Jó nagy a kondér, elég lesz egész hétvégére. Az áhított kajaszag helyett még a nehezen begyulladó fa füstjének bűze uralta az udvart.
– Pakolj be, keress magadnak helyet! Ágy biztos nem jut, talán szivacsot még találsz, terítsd le bárhova, tedd rá a cuccod, és kész! – adta meg Dani a beköltözéshez a használati utasítást.

– Nincs több „Neked írom a dalt”, hagyjunk holnapra is! – jelentette ki vacsora után már a tábortűznél Peti az egyre lelkesebben daloló társaságnak, és tűnődve tokba tette a gitárját. Közben az járt a fejében, hogy milyen könnyű megismerni az embereket abból, ahogy a tábortűznél énekelnek. Ki vezeti a szólamot, ki az, aki nem, de azt hiszi magáról, ki az, aki szeretne, de csak tétován tud részt venni a kórusban, kit zavar, hogy köze sincs a dallamhoz, ki az, akinek szintén nincs, de ez nem akadályozza meg abban, hogy hangos legyen, és még cifrázza is.
Olcsó csehszlovák dobozgitárját ügyesen használta arra, hogy barátkozzon, de egyben elbújtassa mögé önbizalomhiányát, kétségeit, olykor rátörő tétovaságát. Nagyon gyorsan teremtett kapcsolatot, jutott el mély beszélgetésekig, hogy aztán váratlanul rálépjen a fékre, és megijedjen, hogy nem ment-e túl messzire.

– Rohadt meleg van, menjünk be a vízbe! – noszogatta Juli az este még mámoros, de  délelőttre erősen másnapos társaságot a strandon. A fűben heverők úgy érezték, hogy elfolynak a napon, mint a margarin a reggelire evett száraz kenyéren. A csapat mégis beóvatoskodott a vízbe, ami sokkal jobban esett, mint várták. A hűs Balaton kellemesen felfrissítette őket, párok alakultak, akik hamar egy emberként olvadtak össze, és ki tudja, mi folyt a víz alatt. A többiek meg játszottak, dumáltak a vízben, beszólogattak a Balcsiban évődőknek. Alighogy kijöttek a partra, a strand hangszóróiban bemondta a rádió, hogy meghalt Elvis Presley, és lejátszották néhány számát.

– Gyere, táborozz le mellém! Én vagyok a legvidámabb barakk a lágerban. – nevetett este a tábortűznél Juli Petire, aki nem tudta, mit gondoljon a lányról, akit csak tegnap este ismert meg. Az utcán nem fordult volna meg utána, de ahogy látta a társaságban, a személyisége sok vonzó, megfejteni való izgalmat ígért. Kihívó magabiztossággal viselte magán az összes húst és zsírpárnát, amit mások inkább kemény munkával ledolgozni, eltakarni vagy szégyellni valónak gondolnának. Irigyelte az önbizalmát, a gátlás nélküli harsányságát, el nem fogyó jókedvét, azt a természetességet, ahogy másokhoz fordul,  pontosan azt és úgy mondja nekik, amit éppen hallani akarnak.

Néhány órával és sokkal több pohár borral később a kert egy sötét zugában álló almafa alatt feküdtek a fűben. Keveset beszéltek, sokat csókolóztak. A bor oldotta Peti gátlásait, és felvillanyozta az első, önmagát mindenestől neki odaadó, puha női test varázsa. A ruha alatt a kezével felfedezett mindent, amit elért, és megérezte, hogy bármit el szabad érnie.
– Ha a mellem nem fér el egy kezedben, nyugodtan használhatod a másikat is. – kuncogott a lány a fülébe. Alaposan feltérképezték egymást. Nagyon késő volt, mire mindketten visszamásztak a szobákban a helyükre a földön össze-vissza fekvő emberek közt.

A vasárnapi strandolás után mindenki pakolni kezdett, készültek a hazautazáshoz. A sátrak elbontva, a szivacsmatracok a szobában összerakva, rendközeli állapotot mutatott a ház.
– Danival megbeszéltem, hogy néhány cuccot, amit tőlünk hoztunk át, segítesz visszavinni hozzánk. – fordult Juli Petihez. Onnan már közel a vasútállomás, egyből mehetsz a vonathoz.
– Nektek van itt házatok?- csodálkozott Peti.
– Persze, de ilyenkor én is mindig itt alszom. Viszont egyedül nem tudom hazavinni a kempingszékeket, a kondért, meg a többi szir-szart.

Peti elbúcsúzott Danitól és a többiektől, és megraktak egy kézikocsit az elszállítandó dolgokkal. Hamar odaértek Juliék házához, behordták a székeket a teraszra, a kondért a garázsba, az evőeszközöket, tányérokat a konyhába.
– Arra gondoltam, itt aludhatnál, ráérsz holnap hazamenni.- nézett a lány egyenesen a fiú szemébe. Peti lefagyott. Az ajánlat váratlan volt, és megijesztette. Leült egy ágyra, és az agya vadul kattogni kezdett. „Utálom az ilyen helyzeteket, amikor nincs egy gyors, frappáns válaszom… így lerohanni… nem így akarom az elsőt, szerelem nélkül… mi van, ha elkapok valami hülye betegséget egy szinte ismeretlen lánytól…. mi van, ha nem jól csinálom, nevetségessé válok… nem tudom bízhatok-e benne… mi lesz, ha lebőgök… megtartja-e magának, vagy nagy hangon telekürtöli a hírrel a társaságot!?” Kínjában csak nyökögött valami magyarázatfélét.
– Jó lenne, de nem lehet. Otthon megígértem, hogy ma hazaérek, és ez a most induló vonattal is csak éjfélre sikerül. A szüleim talán felhívnák Daniékat, ha nem lennék otthon reggelre sem, és kiderülne, hogy már tegnap vége lett a bulinak. Az nekem nagyon ciki lenne.
– Belelátok a fejedbe. Olyan hülye vagy, de olyan édesen, szeretnivalóan hülye! Eredj, le ne késsed a vonatod! Egy puszit azért kapok?

Évekkel ezelőtt történt. A csornai Pántlika Néptáncegyüttes Újévköszöntő című műsorát néztük a művelődési központban, úgy is, mint büszke szülők, akik fiuk fellépését várják legjobban, de én még valami mást is nagyon vártam. Gergő fiunk abban a műsorban először és utoljára dédnagyapja gyönyörű szanyi mellényében táncolt a rábaközi mulatósban. Sajnos a mellény állapota már nem engedi a további ilyen használatot. Számomra akkor lett igazán nyilvánvaló, hogy  nem kizárólag egy színpadi produkciót látunk, hanem saját magunkat, a múltunkat, az őseinket, a máig bennünk élő kultúránkat. Az a dolgunk, hogy ami még bennünk él, azt tovább is adjuk. Amikor megláttam ezt a családi ereklyét a színpadon, a tánc mellett lelki szemeimmel láttam nagyszüleimet, rokonaimat Szanyban, mindazt, amit ott átéltem, éreztem, tapasztaltam, megtanultam. Az a mellény valamikor az 1920-as években készült nagyapám részére, aki az akkori szanyi Bokréta táncosa és a dalárda szólóénekese volt. Most, évtizedek múltával megint életre kelt a színpadon, a rábaközi táncban. Ez ott nekem nem egy tánc és nem egy értékes régi családi néptáncos mellény volt. Abban a néhány percben újra lepergett előttem a gyerekkorom számtalan Szanyhoz kötődő jelenete.

Először is a vendéglő, a szanyiaknak nagyon sokáig „Papp Lajos kocsma”, ami egykor a nagyapámé volt, aki megjárta az első világháború olasz frontját a Piavénál, majd utána hajópincérként dolgozott Bécs és Budapest között. Hányszor elmeséltettük vele, hogy 17 tányér kirántotthúst tudott elvinni egy kezén a hajón. Hazatérve családot alapított, letelepedett Szanyban, hentes és mészárosként dolgozott, majd megvette a kocsmát, meg néhány hold földet. Ettől aztán kulák lett, és az ötvenes években elvették tőle mindenét, amit a kétkezi munkájával addig megteremtett. Mi gyerekek megtanultuk, ha nem is értettük, hogy a hosszú épületben a vendéglő a szövetkezeté, a lakás a családé, a borospince a szövetkezeté, a kamra ezernyi csodás eszközével és a nyári konyha megint a családé, hátul a budi meg közös.
Fel tudom idézni nagyapám idős barátai csípős pipadohányának illatát, amit a kötött harisnyából készült dohánytartóból tömtek a gádorban a délutáni beszélgetésekhez.
Az a mellény őrzi nagypapa keménységét, gerincességét, nagyanyám odaadását. A nyári konyha csodás kemencéjében sütött rétesek, kuglófok, kalácsok illatát ma is érzem, a füstölőben készült szalonnák, sonkák, kolbászok ízét még ma is keresem. Nagymama kalácsai utolérhetetlenek voltak. Csak a nyarakat töltöttük Szanyban, ezért sokszor postán is küldött csomagban kalácsot, kuglófot. Családi rituálé volt ilyenkor, hogy a csomagot a konyhaasztal közepére tettük, a család körülülte, kinyitottuk, édesanyánk felvágta, és először csak szagoltuk. Szívtuk be a szeretett ismerős illatot, és csak utána kezdtük enni. Nagymama mindig ugyanúgy csomagolta be a postán feladott kalácsot. Édesanyánk egyszer titokban sütött kalácsot, és nagymama módra becsomagolta. Körülültük, kibontottuk, szagolgattuk, mire öcsém megszólalt: „Ezt nem a nagymama sütte.”

Láttam téli hajnalon szalmával disznót perzselni. Ha bírta a gyerekkezem a meleget, leszedhettem a körmét. Élvezettel gyúrtam a kolbász és a hurka tölteléket, büszke voltam, mikor megengedték, hogy tartsam a gyomrot, míg a disznósajtot töltik bele, vagy keverhettem párat az üstben sülő zsíron és töpörtyűn.

Emlékszem minden szabályra, amit ott meg kellett tanulni. Szombaton fel kell seperni az udvart, körbe kell seperni a házat az utcán. Végig az egész járdát. Vasárnap reggel el kell menni misére. Mindenkinek köszönni kell, aki elmegy a ház előtt, vagy betér az udvarba, márpedig a kocsma miatt sokan jöttek. Emlékszem a friss kifli illatára, amit általában akkor hoztak egy papírzsákban, mikor a kocsma épp zárva volt, ezért nálunk tették le, és mi rendszeresen kinyitottuk a zsák száját, hogy beleszippanthassunk. Ha búcsúi ebédkor megjelenik a cigányprímás, dalolni kell vele, utána megkínálni étellel, itallal. Vasárnap délben pont tizenkettőkor tálalni kell a levest, de előbb nagymama egy marok snidlingért szalajt a kertbe, és csendben kell enni, miközben a rádióból jó ebédhez szól a nóta. Kardvirág sornak mindig kell lenni a kerti út mellett, ami mellől indulnak a zöldség ágyások.

Ma is érzem a kútvíz hidegét, amikor nyaralás idején nagymama a hátsó udvar gémeskútjának mohás betonvályújában szombatonként megfürdetett minket. Keresztapám rendszeresen a frászt hozta ránk, mikor megérkezett a nagyon várt görögdinnyével, amit mi egyből falni kezdtünk volna. Ő azonban csak úgy beledobta a kútba, hogy lehűljön. Haragudtam rá, és mindig rettegtem, hogy ez most aztán tényleg végleg elmerül, és nem eszünk dinnyét. Aztán persze mindig megbocsátottam, mert jó móka volt nézni, ahogy a vödörrel kihalássza a vízen úszó dinnyét a kútból, és ehettük az édes hideg gyümölcsöt.

A valaha volt vendéglő egykori kuglizójának maradványa hol ostromlott vagy megvédendő vár volt, hol háborús katonai bunker, hol a világverő Fradi öltözője, ahonnan öcsémmel és unokabátyámmal futottunk ki az udvar füvére focizni. Mert focizni kell, és mert ha focizol, akkor fradistának kell lenni. A kert mogyoróbokra kiváló vesszőt adott az íj készítéséhez, amihez a nyilat a pajta nádfonatú falából kihúzott nádból készítettük. Húrja vékony drót volt. Az egyensúlyhoz már csak kibelezett bodzát kellett húzni a végére. Amikor féktelenségünkben szeget is kötöztünk a nyílvessző végére, hogy nagy huppanással beleálljon a deszkakerítésbe, nagyapánk Mire való ez a ’jábavalóság? felkiáltással el is kobozta tőlünk a veszélyes eszközt. Ugyanígy jártunk a csúzlikkal is. Rendszeresen készítettük őket, és rendszeresen el is kobozták tőlünk, nehogy valakinek baja essen. Ha ügyesek voltunk, az udvari lóhere virágain üres gyufásdobozzal be tudtuk fogni a szomszéd méheit, és azok gyönyörűen zenéltek nekünk a lezárt dobozban. Ha nem voltunk ügyesek, jól megcsíptek minket.

Örök élmények, közvetlen közük nincs a mellényhez, de mégiscsak ez ébresztette fel a szunnyadó emlékeket. A mellényt valóban viselte négy generáció a családban, mondjuk én csak farsangi jelmezként. Nem tudjuk, pontosan mikor készítették, de 1933-ban a szanyi búcsúról készített filmben nagyapám már minden valószínűség szerint ezt viselte. A mellénnyel együtt ezeket a történeteket hagyjuk a gyerekeinkre, bízva abban, hogy ők is átélték, őrzik, és majdan továbbadják a saját élményeiket.

Hunyorogva húztam fel reggel a redőnyt. Szeretem, hogy délig besüt a nap a hálószobába, napsütés-rajongó vagyok. Kellett az eső, de az elmúlt két hűvös, szottyos, esős nap elég volt. A lelkemnek sok is. Én biztos napelemekkel működök.
– De jó, hogy tegnap délután erőt vettem magamon, és lepermeteztem a kertben a fűszerágyást meg a dísznövényeket! – dicsérgettem magam. Mindig lutri, hogy jókor permetezel-e, mert ha jön egy nagy eső – amilyen a napokban többször is jött -, bizony hiába dolgoztál. Most azonban nem esett, (ezt ígérte az Időkép is) már biztos megtapadtak a szerek a növényeken. Két éve vettem egy akkus permetezőt, még mindig kedvelem, mint gyerek az új játékát. Nem mintha megerőltető lenne kézzel pumpálni, de így sokkal egyszerűbb, ő fújja, én sétálok, és célzok. „Jó móka ez.” Állapította meg Gergő fiam múlt héten, miután vele permeteztettem le a szőlőt. Megint elkapott ez a rohadt lumbágó, nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet a teletöltött permetezőt a hátamra venni. Itthon az udvaron 10 liter szer mindenre elég, ezzel azért megbirkózok. Kifejezetten jólesik az egész napos billentyűnyomkodás és egértologatás után kijönni egy kicsit. Bekeverem a szert, hátamra veszem a permetezőt, és megyek a kertbe. A permetezés meg a fűnyírás olyan monoton munka, ami közben csapong az agyam, szoktak lenni jó ötleteim (meg rosszak), kikapcsol, ellazít.

Induljunk hátulról a fűszerágyástól.. sziasztok kaprok, pár hét alatt nagyot nőttetek, azoknak a pimasz fehér kis rovaroknak is tetszetek, megszabadítlak benneteket tőlük, kapornak márpedig lennie kell, Elza kiköveteli magának a kapormártást, ha húsleves fő vasárnap ebédre… ilyenek az unokák, a többiek is szeretik, csak ritkábban jönnek… milyen jó is volt nemrég a húsvét, itt volt mind a négy gyerek, az öt unoka, a kicsik keresték a nyuszitojást a fűben, és mire észbekaptunk, már felmásztak a fákra… basszus, szeptemberben mindegyik iskolás lesz… jó ötlet volt ez a magasított fűszerágyás, könnyű gondozni, és a fűszerek zölden is meg szárítva is jelentősen növelték szakácsteljesítményem sikerét meg elismertségét, merthogy azért van ez az egész, hogy finomabb, fűszeresebb, néha sejtelmes, néha meglepő, aztán meg harmonikus legyen az étel és az élet… a petrezselyemzöld sima önzésből terem itt, mindenki szereti ha belefő a tyúkhúslevesbe, de csak Gergő és én esszük meg, de ez nem baj, mert ha két csokrot főzök bele nincs érte verseny, nem úgy, mint a májért vagy a zúzáért… már lehet a petrezselyem zöldjét szagolni, nekem az inkább nyári illat, de már most is szívesen elmorzsolok egy levélkét az ujjaim közt, hogy intenzíven érezzem az aromáját, hamarosan már össze lehet dobni egy gyors ebédet: spagetti, fokhagyma, finomra vágott petrezselyem zöld, olívaolaj, citrom… hmmm érzem az ízét a számban.

– A citromfüvet kell permetezni? – ezen minden évben elgondolkodom. A lestyán leveleken nagy barna foltok vannak, azt biztos, de a citromfű most pompás, harsogó zöld, egészségesnek látszik. A feleségem mondta is, hogy le kéne szedni és szárítani, hogy pótoljuk a télen megcsappant citromfű tea készletünket. Minden évben az első szedéskor a legszebb, nagyok a levelei. Ahogy telik az év, egyre kisebbek a levelek, egyre többet virágzik, és felmagzik. Mivel a többit permetezem, nem tudom elkerülni, hogy a citromfűre is menjen. Így hát az is kap, 7-10 nap várakozási idő után nyugodtan levághatom, és száríthatom, addigra már nem lesz vele gond. Azért a citromfűtől is jár egy levél, amit ujjaim malomkövei őrölnek illatosra, élvezem a friss aromát. Legalább egy rövid időre elnyomja a permetszagot. Most jön a neheze, a mályvarózsa sövény.

Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy pontosan így hívák-e, mi így hívjuk, valószínűleg nem tévedünk nagyot, minden évkezdés, mikor fakadnak a rügyek, minden eső utáni időszak legbiztosabb következménye, hogy a mályva tele van levéltetűvel, és felveti a kérdést, mi volt előbb, a levél vagy a levéltetű, mert tényleg idegesítő, mikor végre tavaszodik, várod, hogy kinyíljon, és ezek a kis fekete rohadékok ott tolonganak a nyíló rügyeken, most így eső után a hajtásvégeken feketéllenek, pont olyanok, mint mikor a sorozat végén Hunyadi mosakszik, és minden ujja vége fekete, így derül ki, hogy elkapta a pestist… erről azért itt szerencsére nincs szó, ezek a szerek hamar elrendezik a kis szemétládák sorsát, de még sokáig látszanak majd a mályva ágakon az élettelen, kiszáradt fekete testek, amiket később persze eltakarnak az új ágak és levelek, meg a nyáron nyíló színes virágok, ezek szépségének köszönheti ez a mályva az életét, mert különben már kivágtuk volna a francba ezeket a tetűfészkeket, de mindig kapnak „még egy évet”, mert olyan szép az a fehér, lila, rózsaszín virágokkal dúsan borított sövény, ami elválasztja az udvartól a kertet (persze csak a neve kert, mert régóta kizárólag fű terem benne a két fűszerágyás kivételével), május eleje van, de már háromszor kellett füvet nyírni az idén, a vágott fű illata az én értékrendemben vetekszik a petrezselyem zöldjének illatával, bár levesbe soha nem főzném bele…mi lett ebből a fűből is, mennyit dolgoztam vele… mikor Zsófi lányom elkezdett járni a mostani férjével, Ádám egyszer pont akkor érkezett, mikor a szép pázsit közepén térdelve késsel böködtem ki a füvet elnyomó talpas muharokat, képes voltam négykézláb végigmászni így a kertet, később elmesélte, hogy átfutott az agyán, hogy „Úristen, hova keveredtem?”, de aztán rájött, hogy tulajdonképpen normális vagyok. Hát ez már nem az a régi pázsit, a mostani tele százszorszépekkel (a kedvencem) gyermekláncfűvel (nem kedvencem, de az unokák imádják fújni az ejtőernyősöket), és különböző kék, sárga, fehér virágokkal, amiket még nem ismerek, de letöltöttem egy növényhatározó appot a telefonomra, úgyhogy idén megismerkedünk egymással… nagyképűen azt mondom, hogy kiszerettem a pázsitból, nem trendi, most a gyep a menő, főleg, ha a lusta kertészek nagy barátját, egy méhlegelőt is hagysz benne, abban nőnek a mezei virágok (vajon honnan kerülnek ide?), hullajtják magjaikat, és a régi pázsitnak annyi, de nem bánom, képes vagyok meghagyni és körbenyírni egy nagyobb százszorszép foltot, annyira szeretem. És már végeztem is, a permetszer is elég lett.

– Reggeli után leülök írni – döntöttem el magamban útban a hálószobából a konyhába. Írok a tavaszról, a kertről, a családról, vagyis magamról, arról, ami fontos nekem. Az lesz a címe: Permetezés.

– Örülünk, hogy megint itt vagytok! Megjöttetek Svájcból, ismét kezdődhet a nyári szomszédság!- jött fel a pincéből Jocó egy újabb kancsó fehér borral.  Felesége Marcsi, és a vendégek: Jutka és Árpi a teraszon ültek, a hegyet csodálták, ahogy a lemenő nap aranyvörös fénye lefolyik a Badacsony bazaltorgonáin. Erre vártak október óta. Ezt várják minden évben októbertől májusig.
– Árpi, mikor lementem a pincébe, épp belekezdtél valamibe.
– Igen. Még Svájcban a Blick-ben olvastam egy bázeli férfiről, aki 2004-ben kiment egy focimeccsre Olaszországba, és elkeveredett a társaságától. Nem talált vissza a buszhoz, Milánóban ragadt. Nem hiszitek el, de tíz évig élt Milánóban hajléktalanként.

Nem elég, hogy az Inter 4:1-re ver bennünket, majdnem bepisáltam a tribünön. Azt hittem, már nem bírom ki… Az utolsó sört nem kellett volna meginnom. Vagy az utolsó kettőt. Na, mindegy, úgyis hamarosan vége a meccsnek, mehetünk a buszhoz, irány haza. Jesszus, micsoda tömeg… Ezek szerint lefújták… Ötvenezer ember hömpölyög most a San Siro folyosóin… Csupa boldog, elégedett olasz… Egye meg őket a fene! Nagy hangon kiabálnak egymásnak, ha megérintem valamelyik vállát, hogy engedjen át, vigyorogva rázza a kezem, lapogatja a hátam, és sodor tovább a tömeg. Merre kellene mennem? Azt sem tudom, hol jöttünk be, azt sem, hogy hol fogok innen kijutni.  A stadion felső karéjából egy csomó kerengőn – vagy hogy a francba hívják – lehet lemenni. Ha van csigalépcső, akkor ez egy csigajárda? Na, végre leértünk… Innen már gyorsan oszlik a tömeg, elnyeli az embereket a stadion körüli park. Hol lehet a buszunk? Hol lehetnek a többiek? Hol vagyok?

– Jöjjön beljebb kedves! Kinn most nagyon hideg van. – mondta Maria, a Baggio Könyvtár portása a bejárati ajtó mögött láthatóan didergő öregembernek. Láttam, hogy néhány hónapja a könyvtár személyzeti bejárata melletti fedett kerékpártárolóban húzza meg magát. Mi már évek óta nem használjuk. Megjött a hűvös, esős őszi idő, hamarosan itt a tél. Amíg itt lesz, majd néha beengedem a hátsó bejáraton. Benn meleg van, wc-re menni és mosakodni is tud, de csak addig, amíg nem lesz baj belőle. Beszél olaszul? Érti, amit mondok?

– Ciao Guiseppe, adj nekem gyorsan egy prosecco-t!
– Szia Paolo, prosecco-t délelőtt? Ilyenkor legfeljebb egy capuccino-t szoktál inni. Mi történt?
– Levizsgáztam, befejeztem az egyetemet, kezdődik a nyár, tenger, csajok, bulik! Apám azt mondta, csak szeptemberben kell beállnom dolgozni a cégbe.
– Gratulálok! Akkor sajnos egy jó vendéggel megint kevesebb lesz nálunk. Így megy ez az egyetemi negyedben. Mindig jöttök, összebarátkozunk, aztán elmentek. Már a bátyád is ebbe a bárba járt, míg egyetemista volt.
– Jó hogy mondod! A bátyám kérdezte, hogy megvan-e még a vén Rudi Baggio, tudod, az öreg hajléktalan, akit pátyolgattunk. Már az ő idejükben is itt volt, ők adták neki ezt a nevet.
– Nem tudok róla. Nem is értem, mit kedveltek rajta. Én nem szeretem, ide nem is engedem be, de láttam, hogy sokszor vittetek neki ételt, italt, pár szál cigarettát.
– Csíptük az öreget, olaszul nem nagyon tudott, de nyugodt, türelmes és hálás volt. Valahogy jólesett neki segíteni. Hetek óta nem láttam, és már nem is nagyon fogom. Egy darabig biztos nem jövök Milánóba, ha meg igen, nem őt fogom keresgélni.

– Doktor úr, jöjjön kérem, behoztak egy idős embert a mentők. Valószínűleg combnyaktörése van, annyit kiszedtünk belőle, hogy elesett a járdán. Nehéz vele kommunikálni, nem nagyon tud olaszul. Látszik rajta, hogy hajléktalan, de nem kelet-európai. Józan és békés.
–  Na, azt hiszem, ennek az adminisztrálása nehezebb lesz, mint az ellátása. – sóhajtott a milánói kórház fiatal orvosa. Tudott mutatni valami papírokat arról, hogy ki ő? Valószínűleg nem lesz biztosítása.
– A többiek most forgatják át a levetett ruháinak a zsebeit. Nagyon óvatosak.
– Akkor lássuk, ki is ő! – mondta az orvos, miután a vizsgálat végeztével átadta a beteget az ápolóknak, hogy stabilan rögzítsék a törött lábat.
– Nagyon régi, gyűrött, koszos iratok vannak nála. Már nem érvényesek, de a fotókon látott arc minden bizonnyal ugyanaz, amit a betegünk torzonborz ősz szakálla rejt. Ezek szerint ő svájci, bázeli. El sem tudjuk képzelni, hogy került ide, mióta van itt.
– Értesítsék a hatóságokat!

– Herr Schmidt! Nem fogja elhinni! Megtalálták egy emberünket, akit öt éve eltűntnek nyilvánítottunk. – tájékoztatta osztályvezetőjét a bázeli gyámhivatal munkatársa. Az eltűntté nyilvánítást én terjesztettem elő a bíróságnak annakidején. Jó vastag aktája van az ügyfélnek. Már gyerekkorában a hivatal gondozottja lett. Szüleit elvesztette, először egy fiú nevelőintézetbe került, majd örökbe fogadták. Nagykorúvá válása után önálló életet élt, családot nem alapított. Többször is kapott tőlünk segítséget az évtizedek folyamán. Tíz éve jelentették, hogy Milánóban egy Inter – FC Basel bajnokok ligája meccs után eltűnt Milánóban, többé nem találta senki a nyomát. Most telefonáltak Milánóból, hogy egy ottani kórházban ellátták a combnyaktörését, és egy mentőhelikopterrel úton van Bázelbe. Ilyenkor mi az eljárás?
– Várjuk meg a megérkezését. Ha bebizonyosodik, hogy ő az, előterjesztjük a bíróságnak, hogy „eltűnt” státuszát „újbóli megjelenése” miatt szüntessék meg.

– Főnök, kész a cikk! Kevés ilyen pasival találkoztam életemben, mint ez a Rolf Bantle. Nem tudom, honnan szalajtották, de tuti nem százas! Ezt hallgasd meg, beszarás, miket mondott nekem: „Azt sem tudtam, hol vagyok, a zsebemben volt 20 euro és 15 frank, azt gondoltam, ezzel pár napig kihúzom. De akivel találkoztam, mindenki ismeretlenül segített. Első estémen kaptam egy hálózsákot, majd később egy hölgy felajánlotta, hogy kimossa a ruháimat. Kaptam ételt és cigarettát is. Úgy éreztem, jó itt nekem, nem akartam hazamenni.” Tíz évre ragadt ott Milánóban, hajléktalanként élt, és tetszett neki! Az eszem megáll! Most lett 80 éves, hazakerülése óta, már tíz éve Bázelban él egy öregek otthonában.

– Rolf bácsi, hogy van? Elment már az újságíró?
– Jaj, nővérke, ne is kérdezze. Én annyira unom már ezt az egészet! 80 éves vagyok. Jó nekem itt az öregek otthonában, maguk nagyon szépen bánnak velem. Elegem van a felhajtásból, hogy valaki mindig előráncigálja ezt az ügyet. Én már csak békét és nyugalmat akarok, legalább olyant, amilyen Milánóban volt a Baggio Könyvtár elhagyott kerékpártárolójában. Meg hogy többé ne fázzak.