– Örülünk, hogy megint itt vagytok! Megjöttetek Svájcból, ismét kezdődhet a nyári szomszédság!- jött fel a pincéből Jocó egy újabb kancsó fehér borral. Felesége Marcsi, és a vendégek: Jutka és Árpi a teraszon ültek, a hegyet csodálták, ahogy a lemenő nap aranyvörös fénye lefolyik a Badacsony bazaltorgonáin. Erre vártak október óta. Ezt várják minden évben októbertől májusig.
– Árpi, mikor lementem a pincébe, épp belekezdtél valamibe.
– Igen. Még Svájcban a Blick-ben olvastam egy bázeli férfiről, aki 2004-ben kiment egy focimeccsre Olaszországba, és elkeveredett a társaságától. Nem talált vissza a buszhoz, Milánóban ragadt. Nem hiszitek el, de tíz évig élt Milánóban hajléktalanként.
Nem elég, hogy az Inter 4:1-re ver bennünket, majdnem bepisáltam a tribünön. Azt hittem, már nem bírom ki… Az utolsó sört nem kellett volna meginnom. Vagy az utolsó kettőt. Na, mindegy, úgyis hamarosan vége a meccsnek, mehetünk a buszhoz, irány haza. Jesszus, micsoda tömeg… Ezek szerint lefújták… Ötvenezer ember hömpölyög most a San Siro folyosóin… Csupa boldog, elégedett olasz… Egye meg őket a fene! Nagy hangon kiabálnak egymásnak, ha megérintem valamelyik vállát, hogy engedjen át, vigyorogva rázza a kezem, lapogatja a hátam, és sodor tovább a tömeg. Merre kellene mennem? Azt sem tudom, hol jöttünk be, azt sem, hogy hol fogok innen kijutni. A stadion felső karéjából egy csomó kerengőn – vagy hogy a francba hívják – lehet lemenni. Ha van csigalépcső, akkor ez egy csigajárda? Na, végre leértünk… Innen már gyorsan oszlik a tömeg, elnyeli az embereket a stadion körüli park. Hol lehet a buszunk? Hol lehetnek a többiek? Hol vagyok?
– Jöjjön beljebb kedves! Kinn most nagyon hideg van. – mondta Maria, a Baggio Könyvtár portása a bejárati ajtó mögött láthatóan didergő öregembernek. Láttam, hogy néhány hónapja a könyvtár személyzeti bejárata melletti fedett kerékpártárolóban húzza meg magát. Mi már évek óta nem használjuk. Megjött a hűvös, esős őszi idő, hamarosan itt a tél. Amíg itt lesz, majd néha beengedem a hátsó bejáraton. Benn meleg van, wc-re menni és mosakodni is tud, de csak addig, amíg nem lesz baj belőle. Beszél olaszul? Érti, amit mondok?
– Ciao Guiseppe, adj nekem gyorsan egy prosecco-t!
– Szia Paolo, prosecco-t délelőtt? Ilyenkor legfeljebb egy capuccino-t szoktál inni. Mi történt?
– Levizsgáztam, befejeztem az egyetemet, kezdődik a nyár, tenger, csajok, bulik! Apám azt mondta, csak szeptemberben kell beállnom dolgozni a cégbe.
– Gratulálok! Akkor sajnos egy jó vendéggel megint kevesebb lesz nálunk. Így megy ez az egyetemi negyedben. Mindig jöttök, összebarátkozunk, aztán elmentek. Már a bátyád is ebbe a bárba járt, míg egyetemista volt.
– Jó hogy mondod! A bátyám kérdezte, hogy megvan-e még a vén Rudi Baggio, tudod, az öreg hajléktalan, akit pátyolgattunk. Már az ő idejükben is itt volt, ők adták neki ezt a nevet.
– Nem tudok róla. Nem is értem, mit kedveltek rajta. Én nem szeretem, ide nem is engedem be, de láttam, hogy sokszor vittetek neki ételt, italt, pár szál cigarettát.
– Csíptük az öreget, olaszul nem nagyon tudott, de nyugodt, türelmes és hálás volt. Valahogy jólesett neki segíteni. Hetek óta nem láttam, és már nem is nagyon fogom. Egy darabig biztos nem jövök Milánóba, ha meg igen, nem őt fogom keresgélni.
– Doktor úr, jöjjön kérem, behoztak egy idős embert a mentők. Valószínűleg combnyaktörése van, annyit kiszedtünk belőle, hogy elesett a járdán. Nehéz vele kommunikálni, nem nagyon tud olaszul. Látszik rajta, hogy hajléktalan, de nem kelet-európai. Józan és békés.
– Na, azt hiszem, ennek az adminisztrálása nehezebb lesz, mint az ellátása. – sóhajtott a milánói kórház fiatal orvosa. Tudott mutatni valami papírokat arról, hogy ki ő? Valószínűleg nem lesz biztosítása.
– A többiek most forgatják át a levetett ruháinak a zsebeit. Nagyon óvatosak.
– Akkor lássuk, ki is ő! – mondta az orvos, miután a vizsgálat végeztével átadta a beteget az ápolóknak, hogy stabilan rögzítsék a törött lábat.
– Nagyon régi, gyűrött, koszos iratok vannak nála. Már nem érvényesek, de a fotókon látott arc minden bizonnyal ugyanaz, amit a betegünk torzonborz ősz szakálla rejt. Ezek szerint ő svájci, bázeli. El sem tudjuk képzelni, hogy került ide, mióta van itt.
– Értesítsék a hatóságokat!
– Herr Schmidt! Nem fogja elhinni! Megtalálták egy emberünket, akit öt éve eltűntnek nyilvánítottunk. – tájékoztatta osztályvezetőjét a bázeli gyámhivatal munkatársa. Az eltűntté nyilvánítást én terjesztettem elő a bíróságnak annakidején. Jó vastag aktája van az ügyfélnek. Már gyerekkorában a hivatal gondozottja lett. Szüleit elvesztette, először egy fiú nevelőintézetbe került, majd örökbe fogadták. Nagykorúvá válása után önálló életet élt, családot nem alapított. Többször is kapott tőlünk segítséget az évtizedek folyamán. Tíz éve jelentették, hogy Milánóban egy Inter – FC Basel bajnokok ligája meccs után eltűnt Milánóban, többé nem találta senki a nyomát. Most telefonáltak Milánóból, hogy egy ottani kórházban ellátták a combnyaktörését, és egy mentőhelikopterrel úton van Bázelbe. Ilyenkor mi az eljárás?
– Várjuk meg a megérkezését. Ha bebizonyosodik, hogy ő az, előterjesztjük a bíróságnak, hogy „eltűnt” státuszát „újbóli megjelenése” miatt szüntessék meg.
– Főnök, kész a cikk! Kevés ilyen pasival találkoztam életemben, mint ez a Rolf Bantle. Nem tudom, honnan szalajtották, de tuti nem százas! Ezt hallgasd meg, beszarás, miket mondott nekem: „Azt sem tudtam, hol vagyok, a zsebemben volt 20 euro és 15 frank, azt gondoltam, ezzel pár napig kihúzom. De akivel találkoztam, mindenki ismeretlenül segített. Első estémen kaptam egy hálózsákot, majd később egy hölgy felajánlotta, hogy kimossa a ruháimat. Kaptam ételt és cigarettát is. Úgy éreztem, jó itt nekem, nem akartam hazamenni.” Tíz évre ragadt ott Milánóban, hajléktalanként élt, és tetszett neki! Az eszem megáll! Most lett 80 éves, hazakerülése óta, már tíz éve Bázelban él egy öregek otthonában.
– Rolf bácsi, hogy van? Elment már az újságíró?
– Jaj, nővérke, ne is kérdezze. Én annyira unom már ezt az egészet! 80 éves vagyok. Jó nekem itt az öregek otthonában, maguk nagyon szépen bánnak velem. Elegem van a felhajtásból, hogy valaki mindig előráncigálja ezt az ügyet. Én már csak békét és nyugalmat akarok, legalább olyant, amilyen Milánóban volt a Baggio Könyvtár elhagyott kerékpártárolójában. Meg hogy többé ne fázzak.