Imádtuk a focit és egymást. Még a Soroksár SC kölyökcsapatában lettünk barátok, és nagy karrierekről álmodtunk. Mindenben versenyeztünk. Ki rúg több gólt, ki csókol meg először egy lányt, ki tud belógni a moziba, ha 16 éven felülieknek szóló filmet vetítenek? Utálta a nevét, haragudott a szüleire, hogy Antalnak nevezték el, kizárólag a Tonira hallgatott. Engem irigyelt, hogy a világ egyik legjobb csapata után – ő legalábbis így hitte – Milánnak neveztek el. Lányt én csókoltam először, a moziba is könnyen szöktem be, de gólt mindig Toni rúgott többet. Szívesen cseréltem volna vele.

„Le akar igazolni a Fradi!” – olvastam hitetlenkedve a sms-ét. Alig múltunk 18 évesek.
„Ez vmi  hülye vicc b+?” – írtam vissza rögtön.
Nem vicc volt. Leigazolta a Fradi. Én maradtam a másodosztályú Soroksárban, de bekerültem a felnőtt csapatba, és a mester azt mondta, számít rám. Sajnos nem úgy alakult, ahogy elképzeltük. A csapat két évig csak csetlett-botlott, én sem rúgtam a várt gólokat. Szánalmasnak éreztem magam, miközben faltam a Toniról szóló cikkeket, néztem a meccseit a stadionban vagy a tévében. Gyorsan gyökeret vert az első csapatban, gólokat lőtt, parádés gólpasszokkal szolgálta ki a társait. Minden meccse után beszéltünk telefonon. Egyre többször mesélt arról, hogy merre jártak a csapattársaival, egyre kevesebbet kérdezett rólam. Néha úgy éreztem, haragszom rá.

Majdnem kiestünk a másodosztályból, az edzőnket kirúgták, én mindenáron el akartam menni másik csapatba. Közben Toni bekerült a magyar válogatott bő keretébe. A mezén is így szerepelt a neve: Toni. Engem leigazolt a BVSC, és az új edzőm leült velem beszélgetni.
– Milán, én látok benned fantáziát, de felejtsd el, amit eddig hittél a fociról. Erős vagy, gyors, de nincs meg benned a csatárok pofátlansággal határos lazasága. Védőként szeretnélek kipróbálni. Szerintem az jobban illik hozzád.
– Mester, őszintén szólva nem erre vágytam, de ígérem, beleteszem a melót, és reméljük igaza lesz.
Igaza lett. Jól ment a csapatnak is, nekem is. Keményen edzettem, gyorsan beletaláltam a védő szerepbe. Élveztük a játékot a fiúkkal. Minél több mondanivalóm lett volna Toninak, annál kevesebbet tudtunk beszélni. Korábban természetes volt, hogy ha hívtam, azonnal felvette a telefont. Aztán nem vette fel, de hamar visszahívott. Aztán egyre később hívott vissza, aztán már csak másnap vagy harmadnap valami külföldi edzőtáborból vagy felkészülési meccs után.

A következő évben összesorsolták a BVSC-t és a Fradit a Magyar Kupában. Újra szinte naponta telefonáltunk, zrikáltuk egymást, fogadásokat kötöttünk. Melyikünk csapata nyer, az ő sikeres cseléből, vagy az én szerelésemből lesz-e több, ki nyer a másik ellen több fejpárbajt? Neki ez inkább játék volt, én bizonyítani akartam. Nem tudta senki, hogy ez az egyszerű Magyar Kupa meccs milyen fontos is tud lenni két huszonéves srácnak, akik egymás mellett nőttek fel a futballpályán. Nem ismertük igazán, hogy mi van a fehér oldalvonalakon kívüli világban, mik a fontos és nem fontos dolgok. Pár évre elválasztott minket az élet, de 90 percre talán újra minden a régi lehet, hisz valójában soha nem szakadtunk el egymástól, ismerjük egymás gondolatait, mozdulatait, a másik szeme villanásából kitaláljuk, hogy éppen mire készül. Gyönyörű nap lesz!
– Ma itt nem mész át, Antal! – mondtam neki mosolyogva, mikor megöleltük egymást a pályára indulva.
– Azt majd meglátjuk – válaszolta fülig érő szájjal – minden a pályán dől el, játsszuk le!

„Kegyetlen belépő vetett véget egy szépen induló karriernek”
„A lelátóról brutális kivégzésnek látszott”
Másnap fuldokoltam az újságcímeket olvasva. Egész éjjel nem aludtam, minden pillanatban a meccsen járt az eszem. Hogyan történhetett? Végig éreztem, hogy kézben tartom a dolgokat, beleléptem a cseleibe, passzaiba, hiába húzta meg a szélen, tartottam vele a lépést, és ki tudtam szorítani az oldalvonal felé. Jeleket kerestem az arcán, de csak a fölényes mosolyát láttam, amiben benne volt, hogy egyszer úgyis elkaplak. Hiába állítasz meg ötször, ha a hatodik sikerül, és gól lesz, mindenki csak arra fog emlékezni. Férfias küzdelem volt, kemény, de nem durva. Aztán egyszer késtem egy ütemet. Megéreztem, hogy erre a pillanatra várt, talán előbb láttam a jól ismert mozdulatát, mint ahogy ő valójában megcsinálta. A levegőből leveszi a labdát, és mielőtt az leérne a földre, azonnal bevág a kapu felé, nem hagyja kiszorítani magát. Ha itt most elmegy, abból baj lesz, ezért kétségbeesetten nyújtott lábbal vetődtem utána. És akkor meghallottam. Reccsenés, sikoly, döbbenet… Felfordult a gyomrom, nem mertem megnézni. A fegyelmi tárgyaláson ezt súlyosbító körülményként értékelték. Szakadt szalagok, szilánkosra tört boka, szárkapocscsont.  A fegyelmi határozat szerint szándékosan okoztam súlyos sérülést, és sportszerűtlenül viselkedtem. Nyolc mérkőzéstől tiltottak el.

Toni többet nem tudott, én nem akartam visszatérni a pályára, ez lett mindkettőnk búcsúmeccse. Egyszer voltam bent nála a kórházban. Fagyosan fogadott. Csak annyit mondott, hogy tönkretettem az életét. Azóta nem beszéltünk. Ahogy telik az idő, én sem tudom már biztosan, hogy véletlenül okoztam-e a sérülést? Nem nyomasztott-e az irigység, nem akartam-e törleszteni? Hány, de hány nap kezdődött már el úgy, hogy reggel azt gondoltam, ma már tényleg fel kellene hívnom. Sosem mertem megtenni.
Amit én nem tudtam elfelejteni, azt az emberek gyorsan elfelejtették. Manapság jól szerepelek fizetős fantasy foci ligákban, sikeres foci podcast-em és youtube csatornám van. Rendszeresen hívnak tévébe szakkommentátornak. A fene gondolta volna gyerekkoromban, amikor beszippantott a fociláz, hogy ebből meg is lehet élni. Persze figyeltem Toni életét. Gyógyulása után külföldön tanult, edző lett. Jó edző.

Most itt ülök a STURM Graz stadionjához tartozó klubházban. Tonit kinevezték nyáron vezetőedzőnek. Ő a legfiatalabb vezetőedző az osztrák első osztályban. Rá várok. Múlt héten hívott.
– Szia Milán! Rég beszéltünk. Ideje lenne újra, nem gondolod?
– De, nagyon is, izé, tényleg… – habogtam a meglepetéstől.
– Itt edzőtáboroznak az olaszok. Leszerveztünk egy edzőmeccset: STURM – Milan. Arra gondoltam, ezen itt kell lenned. Nomen est omen. Találkozzunk, beszélgessünk, szeretném bemutatni a családomat. De semmi érzelgősség.
– Oké, ott leszek.
Majd sírok, ha hazaértem.

Végre nem kellett rohannom. Ráérősen gurultam a repülőtér felé, a kocsiban a fiatal Springsteen Nebraska albumát hallgattam. Imádom, hogy sok benne a szájharmonika, újra érzem az ajkaimon a hangszer hideg, fémes, réz ízét. Gimis korunkban azt hittük a srácokkal, hogy majd menő zenekar leszünk. „Máté menni Rodosz.” – mondta vigyorogva az asszisztensem, mikor lefoglalta a szállást meg a repjegyeket. Tudta, hogy nem spórolásból megyek szeptember végén, hanem mert ilyenkor már nincs tömeg. Nyár végére minden évben tele a hócipőm az emberekkel. Abból élek – nem is rosszul -, hogy hasbaakasztom őket, kidumálom belőlük még az utolsó tartalék pénzüket is, hiszen „ilyen jó befektetés mostanában tuti nem lesz”. Két hét pihi vár rám. Már orromban érzem a sziget ismerős illatát, bőröm várja az ókori kövek és a tengerparti homok érintését, szemem a naplemente giccses színorgiáját. Megérdemlem, mielőtt megindul az évvégi őrület.

– Uram, köszöntjük a fedélzeten, jó utazást kívánunk – fogadott a szemrevaló stewardess a gépen.
– Ilyen csinos kísérettel biztosan az lesz – válaszoltam, és megkerestem a helyem. A gép már majdnem megtelt, a táskáikat pakoló utasok közt nehezen evickéltem el a helyemig. Még szerencse, hogy folyosó melletti jegyem van, utálok a hármas üléseken belül ülni.
– Szia Máté, már meg sem ismersz? – kérdezte egy ismerős hang, mikor épp sikerült a hátizsákom beleerőszakolni a csomagtartóba.
– Aztakurva! – szaladt ki a számon, ahogy felismertem Fridát, és elég bambán nézhettem.
– Bocs a kifejezésért, csak meglepődtem, hogy te is itt vagy. Már tizenöt éve elváltak az útjaink, de most úgy látszik, egy időre újra összetartanak. És pont melletted ülök. Ez valami égi jel?
– Te mióta hiszel az égi jelekben? – válaszolt egy kurta kérdéssel.

Repülni szeretek, de a felszállást meg a leszállást elhagynám. Nem mintha félnék, de nem szeretem a macerás helyzeteket. Készülődés, pakolgatás, tolakodó utastársak, emberi testek ütközése, testszagok keveredése. Indulás után a gép mintha céltalanul bolyongana a kifutón, mindig azt hiszed, hogy no, most már tényleg felszállunk, de csak újabb kanyar jön. Megváltás, amikor megérzed, hogy a gyorsulás beleprésel az ülésbe. Végre a levegőben vagyunk! Most meg itt ül mellettem Frida. Még mindig ugyanolyan jó nő, mint volt. Biztos ugyanolyan veszélyes is. De egy próbát megér, hátha lehet egy cseresznyét tenni a következő két hét tejszínhabjára.
– El sem hiszem, hogy annyi idő után újra találkozunk, és pont egy repülőn. Itt legalább nem tudsz hirtelen faképnél hagyni.
– Ha megérdemled, lehet, hogy jobban járnál. De bízom abban, hogy megjött az eszed.
– Megjött, megjött, de még mindig szeretem elveszíteni. Különösen olyan társaságban, mint amilyen te vagy. Kezdem élvezni, hogy nem csak a gépünk, az úticélunk is közös.
– Ne örülj korán! Én még emlékszem ránk. Pont olyan vagy, mint Pavlov kutyája. Csak neked nem a nyálelválasztásod, hanem a hormonjaid indulnak be, ha repülőre ülsz. Emlékszel, hogy lett vége a kapcsolatunknak? Akkor én voltam az a nő, aki nem ült a gépen.

Puff neki, egy null oda. Tényleg, egy párizsi út után szakítottunk, ahol a repülőn azzal az édes doktor nénivel találkoztam, miközben Frida otthon feküdt betegen. Neki lett volna szüksége orvosra, nem nekem. Na mindegy, van még időnk Rodoszig. Csak szépen lassan, óvatosan.
– Nem kell egyből rosszra gondolni. Ha már a véletlen újra összehozott minket, miért ne használjuk ki? Nem akarlak feleségül venni.
– Ennek örülök, momentán nem akarok férjhez menni.
– Maradsz Rodosz városban, vagy továbbutazol? – érdeklődtem nem csak udvariasságból.
– Rodoszon leszek egy hétig.
– Én a Horizon Resort-ban tengődök két hetet. Te hol szállsz meg?
– Az Arte Hotelben.
– Hoppá, az nagyon közel van a Horizon-hoz. Ez tényleg nem lehet véletlen!
– De jól ismered Rodoszt – lepődött meg Frida.

Imádok szabadságon bármilyen szigeten lenni. Olyan, mintha be lennék zárva, de nem azt érzem, hogy valami korlátoz, hanem inkább biztonságot és nyugalmat ad. Egész évben a nap huszonnégy órájában elérhető vagyok, ezt ki is használják. Kell egy kis idő, amikor egy hatalmas víz választ el a reggeli kávék és a késő esti altatók világától.
– Rodosz, tenger, virágok, történelem, jó ételek, gondtalan emberek, zene, gyönyörű koraőszi idő, már sokszor voltam, nagyon szeretem, nekem való hely.
– Legalább valamihez hűséges vagy. Ezt jó hallani- hangzott az újabb gyilkos riposzt. Úgy látszik, Frida ma elemében van, bár sosem a kíméletességéről volt híres. Mindig vágott az esze abban a szép fejében. Egyre jobban előjön, mi tetszett benne, és egyre óvatosabbá tesz, amire még emlékszem belőle. De az nem én vagyok, aki könnyen feladja.

– Jól van már, ketté ne harapj! Nem kell engem bántani! Azt már vágom, hogy a szállodai szobádba nem jutok be, de legalább áldozzunk egy kellemes délutánt a szép emlékeinknek. Elmegyünk egy ouzerie-be, mezéket falatozunk, Ouzo-t iszunk, beszélgetünk a régi szép időkről, meg arról, hogy mi minden történt velünk azóta. Sétálunk egyet a várban, és valami virágillatú kis étteremben megvacsorázunk, utána iszunk egy Retsina-t, tele tüdővel beszívjuk a friss tengeri levegőt. Aztán mindenki mehet a dolgára. Az enyém most épp a pihenés és lazulás lesz.
– Ouzo és retsina, mondd te sosem szeretted a természetes dolgokat? Amik csak úgy lesznek, kifolynak a gyümölcsből, nem kell hozzájuk émelyítő ánizst, keserű gyantát keverni? Élvezni az életet a maga természetességében és egyszerűségében, nem mixelni mindent mindennel, és azt hinni sznobizmusból vagy kivagyiságból, hogy az jó? Egyébként te meg a Retsina pont összeilletek, mindketten valami hibából születtetek.

– Drágám, – szólalt meg váratlanul az ablak melletti ülésből Frida másik oldalán egy őszülő halántékú, már az odaúton is meglepően barna bőrű férfi. Kivennéd a táskádból a nyakpárnámat? Még hátravan az útból több mint egy óra, azt hiszem, szükségem lesz rá. Bennem megállt az ütő.
– Jut eszembe – játszotta meg magát Frida, mint akinek tényleg csak most jutott eszébe.
– Bemutatom neked a férjemet: Dr Zalai Bálint pszichiáter. Ha hazaérsz, szerintem meg kellene keresned. Azt gondolom, téged már nem kell bemutatnom neki.
Mindhárman elröhögtük magunkat.

Tulajdonképpen örülhetne is annak, hogy a lovai közt fekhet. Egész addigi paraszti életében a lovak voltak számára a legszebbek és a legfontosabbak. Büszke volt, hogy élőlények élete és egészsége függ tőle. Élvezte szénaillatú közelségüket, halk elégedett horkantásaikat, munka közben megfeszült izmaik dudorait, a hidegben az orrukból kifújt sűrű párát. Jobban szeretett lovakkal dolgozni, mint emberekkel. Elbűvölte az érzékenységük, a bőrük rándulása, a farkuk csapódása, amivel a rovarokat elhessegették. Mindent megadott nekik, etette, csutakolta, ápolta őket. Azonnal észrevette, és segített, ha valamelyiket sérülés vagy betegség bántotta. Tudta, hogy viszontszeretik. 1942 december 20-án késő este Voronyezstől 60 kilométerre délre a Don jobb partján a folyókanyarban Sztorozsevoje település mellett minden egészen másképp volt. Tóth István honvéd, a Magyar Királyi 7. Honvéd Tábori Tüzér Osztály katonája éhesen, szomjasan, csontig átfagyva feküdt a mocskos hóban, saját testükkel egymást védték ő, meg a rábízott lovak. Már majdnem két éve, hogy nem az ismerős és számára oly kedves csornai határban töltötte mindennapjait. „Túl kell élni! Túl kell élni” – mondogatta magában.

Eleinte nem tűnt nehéznek. Tulajdonképpen kibírhatónak érezte. 1941 májusban vonult be Sopronba, de hamar átszállították őket Erdélybe, ott töltötték fel azt a csapattestet, amihez az ő ütege is tartozott. Teljesen véletlen volt, hogy a tüzérekhez került. Parancsnokai gyorsan felismerték, hogy különös érzéke és vonzalma van az állatokhoz, neki mindig minden ló engedelmeskedett. Így beosztották az üteg ágyúit húzó lovak gondozására. Ott nem is érezte magát háborúban. Tette, amihez hozzászokott eddigi élete során, a lovak voltak a bajtársai.  
Az esze leginkább otthon járt. Saját családja nem volt, szüleivel, hat testvérével éltek együtt az Erzsébet utcai kis csornai házban. Gondolatait az addig eltelt 29 évének rutinjai határozták meg. Aggódott a szüleiért, a testvéreiért, hogy bírják a munkát nélküle. Rendszeresen írt haza tábori levelezőlapokat. Befejezték a vetést? Végeztek a kapálással? Esett elég eső? Milyen lett az aratás? Persze minden levélben azt is megírta, hogy jól van, megvan mindene. Mi mást is írhatott volna?

1942 nyarán minden megváltozott, amikor két rövid hét alatt átszállították őket Erdélyből a Don folyóig. Az ő egyszerű paraszti esze nehezen fogta fel azt a távolságot, ami fizikailag az otthona és az új állomáshelye között volt. Még nehezebben fogta fel azt a távolságot, ami az otthoni élete és a háború most már szemmel látható borzalmai között tátongott. Erdélytől Sztorozsevoje-ig akárhányszor kinézett az őket szállító vasúti vagon ablakán, úgy érezte, a pokol egyre mélyebb bugyrai felé haladnak. A házak többsége romokban állt, utak mellé döntött vagy vonszolt autóroncsok, kilőtt harckocsik mellett haladtak el. Minden messzire bűzlő romlás szagot árasztott. A szántóföldeken gabonatáblák helyett bombatölcsérek éktelenkedtek, mint betegségből fakadó csúf ragyák az egykor szép arcon, amik fájtak is, égtek is, viszkettek is. A vagonban együtt utazott a lovakkal, akik szintén megérezték a veszélyt, a romlást, szűkülő orrlyukukon szívták be a pusztulás levegőjét.

– Tóth honvéd! Jól jegyezze meg, amit most mondok! – adta ki a parancsot Kemecsey főhadnagy ütegparancsnok, mikor megérkeztek a Don folyóhoz. Magának itt nem az lesz a dolga, hogy a csatatéren megnyerje ezt az istenverte háborút! A maga dolga az, hogy vigyázzon a lovakra, mert ha a lovakat elveszítjük, elveszítjük a háborút is. Megértette?
– Igenis főhadnagy úr, megértettem! – csapta össze a bokáját.

Közeledett a karácsony, és tudták, hogy ha az oroszok megindítják a támadást, úgy fújják el őket, mint a gyertya lángját. Kevesen voltak, felszerelésük, fegyverzetük elégtelen, étel nélkül, rongyokban védekeztek az embert próbáló orosz téli fagyban, igyekeztek tartani a parancsot: „Kitartani mindenáron az utolsó emberig!” A hadseregcsoport nem tudott elegendő mennyiségű takarmányt szállítani, ezért már szeptember végén a lóállomány nagy részét ló teleltető állomásokra vonták vissza a front mögé 150–200 km-re. Ember teleltető állomás nem volt. Alig-alig kaptak fűtőanyagot, fegyvert, lőszert, szakadozott az ember és élelmiszer utánpótlás. Azt a keveset, amihez jutottak, a megmaradt lovakkal ő és János barátja két rozzant szekéren hordták szét a végtelenül elcsigázott, mélységi támogatás nélküli vékony arcvonal halálraítélt katonáihoz. Ma azonban társa lovai a találkozóhelyükön kapargatták patáikkal a fagyos havat ehető növényt keresve. Kocsisuk a bakon élettelenül feküdt, egy repesz roncsolta szét a testét. Hozzákötötte János kocsiját az övéhez, így indultak el, de fedezékbe kellett húzódniuk, mert az oroszok megint megkezdték az ágyúzást.

Ott feküdt egy sekély árokban arccal a fagyos hóban, együtt lélegzett a lovakkal. Várta, hogy vége legyen az éjszakai eget színesre festő ágyú és aknatűznek. Nem ért vissza időben az üteghez, ami a faluban ásta be magát. Annyira fázott, hogy a halálfélelme is megfagyott benne. Képtelen volt érezni. Ruhája már alig védte a lesoványodott testét. A legmelegebb ruhadarabja az édesanyja által kötött szvetter volt, amit még tavaly, Erdélybe küldött neki a család egy szabadságáról visszatérő csornai katonatársával. Ezt egyik tábori levelében kérte, mert fázott az erdélyi hegyekben a kora tavaszi fagyos reggeleken. Akkor még el sem tudta képzelni, hogy lehet mínusz 40 fok hideg is, és mit tesz az egy alultáplált ember testével. Kabátja belső zsebében ott lapult egy tábori levelezőlap, amit még fel kellett adnia. A levelezőlap fejlécén ez állt: „A magyar élet ára a szovjet halála!” Alatta az ellenőrző és engedélyező parancsnok pecsétjének és aláírásának a helye. Feladó: Tóth István honvéd. Tábori posta száma 217/68.  A levelezőlapon ezt írta: „Kedves Szüleim! Sajnos, hogy az ünnepeket ilyen távol kell most tölteni, de remélem, hogy az Isten meg engedi érni, hogy a jövő Karácsonyi ünnepeket köztük tölthetem.” Ez a tábori levelezőlap még hazajutott. A család ezután már csak ennyi hírt kapott: „Háborúban eltűnt”.

– Kösz, hogy nem buktattál le – mondta fojtott hangon Marci a kajak hátsó beülőjéből.
– Pedig megérdemelnéd, de azzal magamat is elárultam volna – válaszolta az előtte ülő Kinga, majd így folytatta: A feleséged meg a férjem ott ülnek a másik hajóban, és nem sejtenek semmit. Szerencséd, hogy már túl vagyok a kapcsolatunkon, meg a szakításon is. Olyan hirtelen tűntél el, nem tudtam mire vélni. Azóta eltelt tíz év, és semmit nem tudtam rólad. Jobb is így. Már nem is akarom tudni, miért tűntél el.
A Szigetköz holtágaiban lelassuló, megnyugvó Duna lassan vitte a kajakjukat a nyári meleget kellemesen hűsítő hatalmas part menti fák árnyékában.

Marci és Eszter 14 éve házasok. Megismerkedésük után Marci be akarta vonni a feleségét a legnagyobb szenvedélyébe, a kajakozásba. Ő már gyerekként egy nagy múltú győri egyesületben kezdte, imádta a vizet, imádta a sebességet, amit a maga erejéből hozott létre. Heti öt edzésén szorgalmasan dolgozott, tette, amit az edzők mondtak. Legjobban a nyíltvízi edzéseket szerette, különösen a hosszabb távokat. Az számára is gyorsan kiderült, hogy nem lesz sikeres élsportoló, de nem bánta, a vízen ragadt. Nem irigy volt, hanem büszke, amikor évek múlva az olimpiai dobogón látta a tévében azt, akivel együtt kezdett evezni. Örült, hogy Eszter a kezdetektől partner volt, teljesen kezdőből az évek alatt rutinos, megbízható vízjáró emberré vált. Rajka és Győr között nem nagyon van olyan szakasz, amit közösen nem lapátoltak végig. A házaspár most épp vendégeket vár a kedvenc vízparti tanyájukon. Marci mérnökként dolgozik az Audiban, és néhány hónapja Istvánnal, egy Ingolstadtból frissen hazatért mérnök kollégával osztozik az irodán. Hamar összebarátkoztak, és kitalálták, hogy összehozzák a két családot, bemutatják egymásnak a feleségüket, és eltöltenek egy kellemes napot a vízen és aztán a parton, a gyerkőcök pedig a nagyiknál.

– Sziasztok, bocs a késésért, a Waze az utolsó kilométereken megbolondult, ide-oda küldözgetett bennünket, de végre idetaláltunk – köszönt be a tanyára István. Marci, bemutatom a feleségemet, Kingát.
Marci a meglepetéstől először meg sem tudott szólalni. Mára szinte el is felejtette, hogy tíz éve beviharzott az életébe ez a nő, mint egy forgatag, úgy felkavarta a port, hogy alig látott ki belőle, megzavarodott, elbizonytalanodott, nem tudta, mit hoz a holnap. Hamar rájött, ha gyorsan nem száll ki ebből a kapcsolatból, abból nagy baj is lehet. Most meg itt van velük, mint a kollégája felesége. Férjnél volt már akkor is? Ilyenekről éppenséggel nem beszéltek az alatt a három hónap alatt.

Egy könnyű tízórai után vízre szálltak. Két kettes hajóval mentek. Az egyikben Marci, a másikban Eszter ült hátul, mint gyakorlott kajakosok, az első beülőkben a vendégek. Marci előtt Kinga, Eszter előtt István. Már előre eldöntötték, nem együtt mennek, hogy a vendégek fotózhassanak, minél több mindent láthassanak, evezni nem nagyon kellett még a hátul ülőknek sem, csak csordogáltak lefelé, ahogy a Duna vitte őket.

– Őszintén csodálom az önuralmadat – mondta István, mikor már nem látszott a másik kajak, csak úgy előre, mintha a Dunának mondta volna, pedig a háta mögött evező Eszternek szánta. Én azt hittem, szívrohamot kapok, mikor megláttalak, hogy te vagy Marci felesége.
– Én is megdöbbentem, de uralkodtam magamon. Annyiszor hallottam Marcitól, hogy István így, István úgy, a fejemben meg sem fordult, hogy az Istvánok százezreiből pont te kerültél a férjem mellé az irodába.
– Ugye az továbbra is érvényes, hogy az az éjszaka mindkettőnk részéről egy botlás volt, vége, szinte nem is volt? Így még szarabbul érzem magam. Nem csak a feleségemhez voltam hűtlen, de most kiderült, hogy tudtomon kívül a barátomhoz is. Én legalábbis Marcit a barátomnak tekintem, egy időnek el kell telnie, hogy lecsillapodjak, és lelkiismeretfurdalás nélkül tudjak vele beszélgetni az irodában, együtt dolgozni. Hogy kerültél te tavasszal abba a buliba egyedül?
– Nem egyedül voltam, bár nem is Marcival. Fáradt voltam, kimerült, Marcinak el kellett utaznia pár napra, és egy barátnőm rángatott el. Azt mondta, „Most már elég az önsanyargatásból, más is van az életben, nem csak a munka, a család, a gyerekek! Magadra is gondolj kicsit, ki kell engedni a gőzt, elmegyünk, és kirúgunk a hámból.” Hát sikerült, bár nem pont úgy, ahogy gondoltam. Már épp elfelejtettem volna azt az éjszakát, erre megjelensz, mint a férjem újdonsült kollégája és barátja. Minden változatlan, ami történt, meg sem történt. Milyen jó lehet most a másik hajóban! Békésen csorognak lefelé, élvezik a vizet, a tájat, a gondtalan ringást a szelíd hullámokon.

Mindkettőnknek jobb, hogy tíz éve eltűntem az életéből – gondolta Marci, ahogy lassan evezve nézte Kinga hátát. Egyenes derékkal ül itt előttem a kajakban. Hosszú szőke haja ugyanúgy omlik a vállára, ahogy annakidején. Talán ezt vettem észre rajta először. Nem csak egyszerűen haja volt, hanem fejedelmien tudta viselni a frizuráját, mint egy ékkövet, amiről ő is tudta, hogy mindenki észreveszi, ezért büszkén, mondhatni kihívóan mutogatta.  Nincs bennem szemernyi öröm sem, hogy újra találkoztunk, inkább csak félelem és kétség, hogy tudom-e normálisan kezelni a helyzetet. Itt vagyunk egy hajóban, és mikor kikötünk, hogy újra találkozzunk a párjainkkal, úgy kell tennünk, mint akik élvezik a mai napot, mintha mi sem történt volna.
– Legalább fotózz, nehogy amiatt kelljen hülye magyarázatokat adnunk, hogy miért nincsenek képeink! – szólt Kingának.
– Nyugi, fotóztam eleget, abból nem lesz gond.
– Mikor István odakerült mellém az irodába, rögtön szimpatikus volt. Éreztem, hogy van bennünk valami közös, de arra nem gondoltam, hogy te vagy az.
– Ez rohadt cinikus volt nem gondolod? Csak azért mondtad, mert háttal ülök neked, és nem kell a szemembe nézned? Mostantól végérvényesen tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi tíz évvel ezelőtt! Csak ma ismerkedtünk meg. Ha majd a céges karácsonyi bulin egy pohár pezsgővel a kezünkben összefutunk, koccintunk, nyugodtan és gátlások nélkül tudjunk egymással semmitmondóan jópofizni, majd elegánsan továbbállni, elvegyülni az emberek között.

Este vacsora után Marci és Eszter egy pohár borral a kezükben ültek a teraszon. Beszélgettek. Mindkettejüknek az volt a véleménye, hogy ez a nap nem azt hozta, amire számítottak. Meggyőzték egymást, hogy egy dolog az irodában egymás mellett dolgozni, egy hullámhosszra kerülni a munkában, de teljesen más dolog megosztani a magánéletüket, túllépni a munkakapcsolaton. Rendes emberek Istvánék, de ők sem erőltették búcsúzáskor, hogy megállapodjanak egy újabb közös programban. Ebben maradtak.

Ismerős, édes érzés jár át: az édesanyám puha kezével megsimogat, ahogy gyerekkoromban szokta. Mindig megnyugtatott, ha sírtam, ha valami fájt, ha meg voltam ijedve, vagy csak nehezen tudtam elaludni. De rádöbbenek, hogy valójában egy kutya nyalta végig az arcom, erre ébredek a rettentő hidegben. „C’est ici! Viens! Je l’ai trouvé!” – megértem, hogy franciául azt kiabálja valaki, „Itt van! Gyertek! Megtaláltam!” Embereket látok, akik sietve körém gyűlnek, és elkezdenek kiásni a hideg hóból gyors, hozzáértő, begyakorolt mozdulatokkal. Segítenék, hisz úgy gondolom, magam is képes vagyok kimászni innen, de nem tudom mozdítani a végtagjaimat. Sokszor álmodok ilyesmit. Kosárlabdázok, ziccerben kapom a labdát, nyúlnék érte, hogy megszerezzem a fontos meccs győztes pontjait, de nem mozdul a kezem, mintha az oldalamhoz lenne kötözve. Óvatosan mozgatnak, bebugyolálnak, hogy melegítsenek, hordágyra tesznek, de a tudatom újra elbúcsúzik az ébrenléttől.

Tak-tak-tak-tak – ennyit hallok. Mi a fene ez? Ilyen óra nincs. Lassan magamhoz térek. A fejem kába. Ez egy kórház? Inkább szállodaszaga van, mint az ismerős fertőtlenítős kórházszag. Nem látom, de azt súgják az érzékeim, hogy körülöttem minden tiszta, szinte steril. A látóteremben néhány orvosi műszer, vezetékek, a kórházi ágy, a testemet fedő fehér huzatú takaró, a bekötözött, megemelt lábam. Nem órát hallottam, hanem mellettem mindenféle gépeket. Megnézném őket, de a fejemet sem tudom elfordítani. Fura ez a zöld félhomály. „Hol vagyok? Mi történt?” – próbálok gondolkodni, ijesztő, hogy nem érzem, és mozdítani sem tudom a testem. Keserű ízt érzek a számban, mint amikor nem tudom elsőre lenyelni a tablettát, és az már olvad a nyelvemen. Beúszik egy ismerős illat. Egy parfüm. Ezt felismerem! A feleségem parfümje. Most már azt is tudom, hogy van feleségem. A neve is megvan: Edit. Csak a szememmel keresem, hisz nem mozdul a testem. „Hé, emberek, itt vagyok, figyeljetek rám, mondjatok valamit! Mi történt velem?”- ezt kérdezném, ha meg tudnék szólalni. Beszélgetést hallok, szófoszlányokat, ismerős hangokat, de úgy, mint amikor lekeverik egy lassan lüktető zeneszám végét, halkul, lebeg, érzékeim kiszállnak a testemből, érzem, hogy újra elájulok.

– De hát nyitva van a szeme – hallom meg újra a feleségem hangját. Egy férfi rekedt blues énekes hangon beszél, amit egy fiatal kedves női hang fordít fura akcentussal magyarra, a feleségem válaszol, amit a tolmács visszafordít franciára. Lassan halad így a beszélgetés.
– Asszonyom, amikor az ön férjét elsodorta a lavina, egy sziklának csapódva súlyos fejsérülést szenvedett – hallom a fordítást, de mintha egy üvegfal választana el a külvilágtól. Már az is egy csoda, hogy ezt túlélte, – folytatta az orvos, de a fejsérülés következtében locked-in szindróma, vagy más néven bezártság szindróma alakult ki nála. A bezártság szindrómát tetraplégia jellemzi.
– Tetra micsoda? – kérdezi Edit.
– A tetraplégia a négy végtag bénulása, amely a férje fejsérülése következtében jött létre, és érinti mind a felső, mind az alsó végtagokat, a törzset, és a funkciók nagymértékű elvesztésével járt, miközben ő a tudatánál van, és a gondolkodása ép marad.
– Istenem, lehet, hogy most is hall minket? – kérdezte sírással küszködő hangon Edit.
– Biztosat nem mondhatunk, de a vizsgálataink egyértelműen megállapították az agyműködés jeleit. A hangadás és a légzés koordinációja megszűnt, ezért elveszett a beszéd képessége.
Borzasztó, hogy egy szóval, de még egy pislantással sem tudom jelezni, hogy; „Itt vagyok, hallak benneteket!”
– Doktor úr, mondja meg őszintén, mire számíthatunk! – kérte Edit félelemmel a hangjában.
– Nézze asszonyom. Most még alig tudunk bármi biztosat mondani. A nemzetközi tapasztalatok szerint nagyon kevés a remény bármilyen izomműködés visszatérésére. Hogy ez az állapot mennyi ideig tart, az egyénenként változik: van, akinek örökké, de a szerencsésebbek hosszabb-rövidebb idő után azért magukhoz térnek.

– Úristen, de mi lett Bazsival?! – mint a villám, súlyt belém a jeges rémület. Ekkor döbbenek rá, hogy együtt indultunk síelni a fiammal! Neee, az nem lehet…! Ugye nem…? Úgy fekszem a testemben, mint egy koporsóban, elönt a rettegés, és képtelen vagyok a világ legegyszerűbb dolgára. Arra kell várnom, hátha valaki elmond majd itt róla valamit.

Lassan összeáll bennem a történet. A szálloda nyüzsgő éttermében reggeliztünk. Csörögtek az evőeszközök, éles kontúrokat rajzolt az ablakokon besütő szikrázó nap, amilyent csak a hegyekben látni, a vendégek folyamatos csendes morajjal reggeliztek. Lassan egy hete töltöttük a napjainkat Franciaország egyik legszebb sípályáján. Reggeli közben Bazsit ugrattam, hogy kezdhetünk-e gyűjteni az esküvőre, mert az este jól láthatóan összemelegedtek egy csinos német lánnyal. Az én drága gyönyörű nagyfiam! Az arca napok alatt lebarnult a napsütötte pályákon, és a síszemüvege vicces mintázatot rajzolt a fejére. Haja gondosan belőve, anélkül otthon sem lép ki a házból. Tegnap volt a születésnapja, nagykorú lett. Mint egy kisgyerek, úgy örült a go pro kamerának, amit kapott. Fogadni mernék, hogy a német lányról van már videó a kamera memóriájában.
– Apa, ma ne a kijelölt pályán menjünk! – könyörgött. Síeljünk a szűz hóban, nagyon király lesz arról egy videó.
Miután felmentünk a sífelvonóval a csúcsig, egy érintetlen helyet kerestünk. Nem volt bennünk félelem, ketten voltunk, mindketten jól síelünk, tudunk segíteni egymáson.
És én most itt vagyok. De hol van ő?

Hallom, hogy nyílik az ajtó, bejön valaki. Belép a látóterembe Bazsi! Napbarnított arca sápadt, haja kócos, rendezetlen, szeme kisírt. Leül mellém, kezébe veszi a kezem.
– Apa, kérlek, ne haragudj rám – kezdi sírástól remegő hangon. Én tehetek mindenről, ha én nem találom ki azt a hülyeséget a kamera miatt, semmi bajod nem lenne. Kérlek, bocsáss meg!
– Drága kisfiam, a legnagyobb örömöm, hogy épségben látlak! Hogy tudnék haragudni rád! Én is benne voltam, tetszett az ötlet. Ha tudnék beszélni, elmondanám, hogy nincs miért megbocsátanom, arra vágyom, hogy te tudj magadnak megbocsátani.
A szemembe nézett, én tudtam egyet pislantani.

– Tekintetes uram, méltóztasson felkelni, már előállt a hintó, indulnia kell a megyegyűlésbe! – próbált életet lehelni másnapos, vagy tán még mindig részeg gazdájába a fiatal cselédlány.
– Te voltál velem az éjjel, vagy csak most van pofád zargatni? – morrantott álmosan a ház ura.
Almássy Elemér a régi nemesi família vagyonának megmaradt morzsáiból élt: egy kastély, pár falu a Zemplén vármegyei Bodrogközben és a jobbágyok. Az volt az álma, hogy visszaszerez mindent, vagy még többet is, mint ami valaha a családé volt. Ebben nem volt túl sikeres, hiszen a birtok az ő kezében is csak zsugorodott.
– Rakjatok a hintóba sült húst, kenyeret meg bort, majd útközben eszem, azonnal indulunk!

Szeretett a megyegyűlésbe járni, szerette Sátoraljaújhelyt, az összesereglett urak társaságát, a mulatozásokat a cimborákkal. A fontos emberek között ő is fontos embernek érezte magát. A Konzervatív Pártot támogatta, bár a politikához nem értett, a gyűlésben elhangzott javaslatok, viták untatták, nem is értette, nem is követte őket. Akkor volt elemében, amikor kisebb-nagyobb szívességeket tehetett a párt hangadóinak, akik ezt általában bőkezűen honorálták is. Első útja, mint mindig, most is az alispánhoz vezetett.
– Miben lehetek a szolgálatodra nagyságos uram?- kérdezte abban bízva, hogy megint kap valami elintézendő feladatot, és nem kell beülnie a gyűlésbe.
– Jó, hogy jöttél, már vártalak – fogadta az alispán. Nagy ünnepségre készülünk a családban, és kellene egy hordóval abból a jó kis tokaji borból, amit tavasszal is hoztál. Már intézkedtem, hogy készítsék elő a szekeret meg a hordót.
– Ezer örömmel nagyságos uram. Ha megengeded, magamnak is feltennék egy hordócskát a szekérre.
– Rendben. És mondd, mivel tudsz még szolgálni nekem? – kérdezte mohó kíváncsisággal az alispán.
– Utánajártam, amiről legutóbb beszéltünk. Találtam neked a birtokomon egy igen mutatós leánykát. Ha visszafelé jövünk, a borral együtt őt is hozom magammal. Ígérem, szűzen ér ide, én magam csak hazafelé a hintóban hágom majd meg. Vagy otthon. Vagy a hintóban is, meg otthon is – röhögött, és roppant viccesnek érezte magát.
– Tudtam, hogy számíthatok rád – nyugtázta elégedetten az alispán. Tudatom, hogy a kérésed jó úton halad. A pöröd elintézzük, még az idén a tiéd lesz a szomszédod erdeje.

– Isten így akarta, ezért van így. Jó évszázadok óta, jó lesz így még évszázadokig – fakadt ki Elemér este a mulatóban párttársainak a vacsora után. Felfordult ez a világ! A nemes az nemes, a jobbágy az jobbágy. Ki hallott már olyant, hogy a jobbágyok a maguk urai legyenek? Elvégzik, ha elvégzik azt a munkát, ami a kötelességük, de közben alaposan a körmükre kell nézni. Még egy kicsi birtokot sem tudnának önállóan művelni. Nélkülünk éhen vesznének. Én mondom nektek, nem lesz ennek jó vége.

Amikor Lamberg gróf meggyilkolása után nyílttá vált a háború Ausztria és Magyarország között, Almássy beállt a császári és királyi hadseregbe. Nagyon bízott benne, hogy jó volt a szimata, és még időben megtalálta a győztes oldalt.
– Nem lehet Isten rendelése, és a császár hatalma ellen harcolni. Biztos bukás. A császár nagy és erős seregét nem lehet legyőzni, bolondok! Óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé – mondogatta felháborodottan. Csatákban nemigen vett részt, igyekezett úgy helyezkedni, hogy a legkevesebb veszélynek legyen kitéve. Régi jó szokása itt is megmaradt, hogy apróbb szívességeket nyújt a feletteseinek. Nem akart hős lenni, inkább csak nélkülözhetetlen, vagy ha az sem, legalább hasznos, de a legfontosabb az volt, hogy életben maradjon. Harc helyett szívesebben intézte a parancsnokai ügyeit, hírt vitt más harcoló alakulatoknak vagy a parancsnokságnak. Sokat utazott, hozta, vitte, és sokszor saját zsebre el is adta a tudomására jutott információkat. Feljebbvalói bíztak benne, egyre több elintéznivalóval látták el, és elégedettek voltak vele. Ettől aztán Almássy is elégedett volt.

A világosi fegyverletétel után győzelemittasan tért haza. Biztos volt benne, hogy a rebellisek elkobzott vagyonából a császár busásan meg fogja hálálni a hűségét és a szolgálatait, és újra nagyobb lehet a birtoka. De először otthon kell rendet tenni! Összehívta a jobbágyait, és kihirdette, hogy felőle elfogadhatnak az országgyűlésben mindenféle ostoba törvényeket, de itt aztán semmiféle változás nem lesz. Aki lázadozni próbál, azt deresre húzatja.
– Nem voltam itthon majd egy évig, meg is látszik a birtokon. Soványak az állatok, kevés a termény a magtárakban. Beázik a kastély nagyterme, romosak az istállók. Ellustultatok, elszemtelenedtetek, de már újra itt vagyok, és móresre tanítalak benneteket – kezdte fenyegetőn. Alaposan a körmötökre nézek, hogy dolgoztok, semmi henyélést nem tűrök, mint ahogy semmi ellentmondást sem! Ezt jól véssétek az eszetekbe! Ha az a sok felforgató összezavarta a fejeteket, majd én rendet teszek! Mindenkinek utánanézek, és akiről megtudom, hogy részt vett a rebellisek lázongásaiban, vagy engedélyem nélkül elhagyta a birtokot, és katonának állt az országunk rendje és a császárunk ellen, azt példásan meg fogom büntetni, hogy sem neki, sem másnak ilyen többé eszébe ne jusson.
Az augusztus végi este hamarosan rásötétedett az egyre harciasabb úrra, és a lehajtott fejjel, néma csendben álló, keserű jövőjüktől félő jobbágyokra, de köztük jónéhány férfi keze ökölbe szorult, a tekintetük titokban összevillant.

A ház ura cimboráival aznap este győzelmi ünnepséget rendezett. A nyúlpástétomtól, sült húsoktól, erős boroktól, pálinkáktól hamar elnehezültek a fejek. Először harsányak és agresszívak lettek, mindenféle próbákra, viadalokra hívták ki egymást. A nyertesek dicsőségből, a vesztesek vigasztalásul válogattak a jobbágyok lányai és asszonyai közül. „Az asztalnál és az ágyban derül ki, hogy ki az igazi férfi.” A nagy nekibuzdulásokból azonban leginkább ájulás, hányás, részeg matatás, majd gyors elalvás lett. A csaták hőseit legyőzte a szesz. Csend szállt a kastélyra.
Másnap hajnalban, mielőtt a szép jövőt tervező Almássy Elemér és részeg kompániája álmából felébredt volna, az éjszaka bennük forró indulatoktól feldühödött jobbágyok betörtek a kastélyba, és agyonverték az urukat.