Hunyorogva húztam fel reggel a redőnyt. Szeretem, hogy délig besüt a nap a hálószobába, napsütés-rajongó vagyok. Kellett az eső, de az elmúlt két hűvös, szottyos, esős nap elég volt. A lelkemnek sok is. Én biztos napelemekkel működök.
– De jó, hogy tegnap délután erőt vettem magamon, és lepermeteztem a kertben a fűszerágyást meg a dísznövényeket! – dicsérgettem magam. Mindig lutri, hogy jókor permetezel-e, mert ha jön egy nagy eső – amilyen a napokban többször is jött -, bizony hiába dolgoztál. Most azonban nem esett, (ezt ígérte az Időkép is) már biztos megtapadtak a szerek a növényeken. Két éve vettem egy akkus permetezőt, még mindig kedvelem, mint gyerek az új játékát. Nem mintha megerőltető lenne kézzel pumpálni, de így sokkal egyszerűbb, ő fújja, én sétálok, és célzok. „Jó móka ez.” Állapította meg Gergő fiam múlt héten, miután vele permeteztettem le a szőlőt. Megint elkapott ez a rohadt lumbágó, nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet a teletöltött permetezőt a hátamra venni. Itthon az udvaron 10 liter szer mindenre elég, ezzel azért megbirkózok. Kifejezetten jólesik az egész napos billentyűnyomkodás és egértologatás után kijönni egy kicsit. Bekeverem a szert, hátamra veszem a permetezőt, és megyek a kertbe. A permetezés meg a fűnyírás olyan monoton munka, ami közben csapong az agyam, szoktak lenni jó ötleteim (meg rosszak), kikapcsol, ellazít.

Induljunk hátulról a fűszerágyástól.. sziasztok kaprok, pár hét alatt nagyot nőttetek, azoknak a pimasz fehér kis rovaroknak is tetszetek, megszabadítlak benneteket tőlük, kapornak márpedig lennie kell, Elza kiköveteli magának a kapormártást, ha húsleves fő vasárnap ebédre… ilyenek az unokák, a többiek is szeretik, csak ritkábban jönnek… milyen jó is volt nemrég a húsvét, itt volt mind a négy gyerek, az öt unoka, a kicsik keresték a nyuszitojást a fűben, és mire észbekaptunk, már felmásztak a fákra… basszus, szeptemberben mindegyik iskolás lesz… jó ötlet volt ez a magasított fűszerágyás, könnyű gondozni, és a fűszerek zölden is meg szárítva is jelentősen növelték szakácsteljesítményem sikerét meg elismertségét, merthogy azért van ez az egész, hogy finomabb, fűszeresebb, néha sejtelmes, néha meglepő, aztán meg harmonikus legyen az étel és az élet… a petrezselyemzöld sima önzésből terem itt, mindenki szereti ha belefő a tyúkhúslevesbe, de csak Gergő és én esszük meg, de ez nem baj, mert ha két csokrot főzök bele nincs érte verseny, nem úgy, mint a májért vagy a zúzáért… már lehet a petrezselyem zöldjét szagolni, nekem az inkább nyári illat, de már most is szívesen elmorzsolok egy levélkét az ujjaim közt, hogy intenzíven érezzem az aromáját, hamarosan már össze lehet dobni egy gyors ebédet: spagetti, fokhagyma, finomra vágott petrezselyem zöld, olívaolaj, citrom… hmmm érzem az ízét a számban.

– A citromfüvet kell permetezni? – ezen minden évben elgondolkodom. A lestyán leveleken nagy barna foltok vannak, azt biztos, de a citromfű most pompás, harsogó zöld, egészségesnek látszik. A feleségem mondta is, hogy le kéne szedni és szárítani, hogy pótoljuk a télen megcsappant citromfű tea készletünket. Minden évben az első szedéskor a legszebb, nagyok a levelei. Ahogy telik az év, egyre kisebbek a levelek, egyre többet virágzik, és felmagzik. Mivel a többit permetezem, nem tudom elkerülni, hogy a citromfűre is menjen. Így hát az is kap, 7-10 nap várakozási idő után nyugodtan levághatom, és száríthatom, addigra már nem lesz vele gond. Azért a citromfűtől is jár egy levél, amit ujjaim malomkövei őrölnek illatosra, élvezem a friss aromát. Legalább egy rövid időre elnyomja a permetszagot. Most jön a neheze, a mályvarózsa sövény.

Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy pontosan így hívák-e, mi így hívjuk, valószínűleg nem tévedünk nagyot, minden évkezdés, mikor fakadnak a rügyek, minden eső utáni időszak legbiztosabb következménye, hogy a mályva tele van levéltetűvel, és felveti a kérdést, mi volt előbb, a levél vagy a levéltetű, mert tényleg idegesítő, mikor végre tavaszodik, várod, hogy kinyíljon, és ezek a kis fekete rohadékok ott tolonganak a nyíló rügyeken, most így eső után a hajtásvégeken feketéllenek, pont olyanok, mint mikor a sorozat végén Hunyadi mosakszik, és minden ujja vége fekete, így derül ki, hogy elkapta a pestist… erről azért itt szerencsére nincs szó, ezek a szerek hamar elrendezik a kis szemétládák sorsát, de még sokáig látszanak majd a mályva ágakon az élettelen, kiszáradt fekete testek, amiket később persze eltakarnak az új ágak és levelek, meg a nyáron nyíló színes virágok, ezek szépségének köszönheti ez a mályva az életét, mert különben már kivágtuk volna a francba ezeket a tetűfészkeket, de mindig kapnak „még egy évet”, mert olyan szép az a fehér, lila, rózsaszín virágokkal dúsan borított sövény, ami elválasztja az udvartól a kertet (persze csak a neve kert, mert régóta kizárólag fű terem benne a két fűszerágyás kivételével), május eleje van, de már háromszor kellett füvet nyírni az idén, a vágott fű illata az én értékrendemben vetekszik a petrezselyem zöldjének illatával, bár levesbe soha nem főzném bele…mi lett ebből a fűből is, mennyit dolgoztam vele… mikor Zsófi lányom elkezdett járni a mostani férjével, Ádám egyszer pont akkor érkezett, mikor a szép pázsit közepén térdelve késsel böködtem ki a füvet elnyomó talpas muharokat, képes voltam négykézláb végigmászni így a kertet, később elmesélte, hogy átfutott az agyán, hogy „Úristen, hova keveredtem?”, de aztán rájött, hogy tulajdonképpen normális vagyok. Hát ez már nem az a régi pázsit, a mostani tele százszorszépekkel (a kedvencem) gyermekláncfűvel (nem kedvencem, de az unokák imádják fújni az ejtőernyősöket), és különböző kék, sárga, fehér virágokkal, amiket még nem ismerek, de letöltöttem egy növényhatározó appot a telefonomra, úgyhogy idén megismerkedünk egymással… nagyképűen azt mondom, hogy kiszerettem a pázsitból, nem trendi, most a gyep a menő, főleg, ha a lusta kertészek nagy barátját, egy méhlegelőt is hagysz benne, abban nőnek a mezei virágok (vajon honnan kerülnek ide?), hullajtják magjaikat, és a régi pázsitnak annyi, de nem bánom, képes vagyok meghagyni és körbenyírni egy nagyobb százszorszép foltot, annyira szeretem. És már végeztem is, a permetszer is elég lett.

– Reggeli után leülök írni – döntöttem el magamban útban a hálószobából a konyhába. Írok a tavaszról, a kertről, a családról, vagyis magamról, arról, ami fontos nekem. Az lesz a címe: Permetezés.

– Örülünk, hogy megint itt vagytok! Megjöttetek Svájcból, ismét kezdődhet a nyári szomszédság!- jött fel a pincéből Jocó egy újabb kancsó fehér borral.  Felesége Marcsi, és a vendégek: Jutka és Árpi a teraszon ültek, a hegyet csodálták, ahogy a lemenő nap aranyvörös fénye lefolyik a Badacsony bazaltorgonáin. Erre vártak október óta. Ezt várják minden évben októbertől májusig.
– Árpi, mikor lementem a pincébe, épp belekezdtél valamibe.
– Igen. Még Svájcban a Blick-ben olvastam egy bázeli férfiről, aki 2004-ben kiment egy focimeccsre Olaszországba, és elkeveredett a társaságától. Nem talált vissza a buszhoz, Milánóban ragadt. Nem hiszitek el, de tíz évig élt Milánóban hajléktalanként.

Nem elég, hogy az Inter 4:1-re ver bennünket, majdnem bepisáltam a tribünön. Azt hittem, már nem bírom ki… Az utolsó sört nem kellett volna meginnom. Vagy az utolsó kettőt. Na, mindegy, úgyis hamarosan vége a meccsnek, mehetünk a buszhoz, irány haza. Jesszus, micsoda tömeg… Ezek szerint lefújták… Ötvenezer ember hömpölyög most a San Siro folyosóin… Csupa boldog, elégedett olasz… Egye meg őket a fene! Nagy hangon kiabálnak egymásnak, ha megérintem valamelyik vállát, hogy engedjen át, vigyorogva rázza a kezem, lapogatja a hátam, és sodor tovább a tömeg. Merre kellene mennem? Azt sem tudom, hol jöttünk be, azt sem, hogy hol fogok innen kijutni.  A stadion felső karéjából egy csomó kerengőn – vagy hogy a francba hívják – lehet lemenni. Ha van csigalépcső, akkor ez egy csigajárda? Na, végre leértünk… Innen már gyorsan oszlik a tömeg, elnyeli az embereket a stadion körüli park. Hol lehet a buszunk? Hol lehetnek a többiek? Hol vagyok?

– Jöjjön beljebb kedves! Kinn most nagyon hideg van. – mondta Maria, a Baggio Könyvtár portása a bejárati ajtó mögött láthatóan didergő öregembernek. Láttam, hogy néhány hónapja a könyvtár személyzeti bejárata melletti fedett kerékpártárolóban húzza meg magát. Mi már évek óta nem használjuk. Megjött a hűvös, esős őszi idő, hamarosan itt a tél. Amíg itt lesz, majd néha beengedem a hátsó bejáraton. Benn meleg van, wc-re menni és mosakodni is tud, de csak addig, amíg nem lesz baj belőle. Beszél olaszul? Érti, amit mondok?

– Ciao Guiseppe, adj nekem gyorsan egy prosecco-t!
– Szia Paolo, prosecco-t délelőtt? Ilyenkor legfeljebb egy capuccino-t szoktál inni. Mi történt?
– Levizsgáztam, befejeztem az egyetemet, kezdődik a nyár, tenger, csajok, bulik! Apám azt mondta, csak szeptemberben kell beállnom dolgozni a cégbe.
– Gratulálok! Akkor sajnos egy jó vendéggel megint kevesebb lesz nálunk. Így megy ez az egyetemi negyedben. Mindig jöttök, összebarátkozunk, aztán elmentek. Már a bátyád is ebbe a bárba járt, míg egyetemista volt.
– Jó hogy mondod! A bátyám kérdezte, hogy megvan-e még a vén Rudi Baggio, tudod, az öreg hajléktalan, akit pátyolgattunk. Már az ő idejükben is itt volt, ők adták neki ezt a nevet.
– Nem tudok róla. Nem is értem, mit kedveltek rajta. Én nem szeretem, ide nem is engedem be, de láttam, hogy sokszor vittetek neki ételt, italt, pár szál cigarettát.
– Csíptük az öreget, olaszul nem nagyon tudott, de nyugodt, türelmes és hálás volt. Valahogy jólesett neki segíteni. Hetek óta nem láttam, és már nem is nagyon fogom. Egy darabig biztos nem jövök Milánóba, ha meg igen, nem őt fogom keresgélni.

– Doktor úr, jöjjön kérem, behoztak egy idős embert a mentők. Valószínűleg combnyaktörése van, annyit kiszedtünk belőle, hogy elesett a járdán. Nehéz vele kommunikálni, nem nagyon tud olaszul. Látszik rajta, hogy hajléktalan, de nem kelet-európai. Józan és békés.
–  Na, azt hiszem, ennek az adminisztrálása nehezebb lesz, mint az ellátása. – sóhajtott a milánói kórház fiatal orvosa. Tudott mutatni valami papírokat arról, hogy ki ő? Valószínűleg nem lesz biztosítása.
– A többiek most forgatják át a levetett ruháinak a zsebeit. Nagyon óvatosak.
– Akkor lássuk, ki is ő! – mondta az orvos, miután a vizsgálat végeztével átadta a beteget az ápolóknak, hogy stabilan rögzítsék a törött lábat.
– Nagyon régi, gyűrött, koszos iratok vannak nála. Már nem érvényesek, de a fotókon látott arc minden bizonnyal ugyanaz, amit a betegünk torzonborz ősz szakálla rejt. Ezek szerint ő svájci, bázeli. El sem tudjuk képzelni, hogy került ide, mióta van itt.
– Értesítsék a hatóságokat!

– Herr Schmidt! Nem fogja elhinni! Megtalálták egy emberünket, akit öt éve eltűntnek nyilvánítottunk. – tájékoztatta osztályvezetőjét a bázeli gyámhivatal munkatársa. Az eltűntté nyilvánítást én terjesztettem elő a bíróságnak annakidején. Jó vastag aktája van az ügyfélnek. Már gyerekkorában a hivatal gondozottja lett. Szüleit elvesztette, először egy fiú nevelőintézetbe került, majd örökbe fogadták. Nagykorúvá válása után önálló életet élt, családot nem alapított. Többször is kapott tőlünk segítséget az évtizedek folyamán. Tíz éve jelentették, hogy Milánóban egy Inter – FC Basel bajnokok ligája meccs után eltűnt Milánóban, többé nem találta senki a nyomát. Most telefonáltak Milánóból, hogy egy ottani kórházban ellátták a combnyaktörését, és egy mentőhelikopterrel úton van Bázelbe. Ilyenkor mi az eljárás?
– Várjuk meg a megérkezését. Ha bebizonyosodik, hogy ő az, előterjesztjük a bíróságnak, hogy „eltűnt” státuszát „újbóli megjelenése” miatt szüntessék meg.

– Főnök, kész a cikk! Kevés ilyen pasival találkoztam életemben, mint ez a Rolf Bantle. Nem tudom, honnan szalajtották, de tuti nem százas! Ezt hallgasd meg, beszarás, miket mondott nekem: „Azt sem tudtam, hol vagyok, a zsebemben volt 20 euro és 15 frank, azt gondoltam, ezzel pár napig kihúzom. De akivel találkoztam, mindenki ismeretlenül segített. Első estémen kaptam egy hálózsákot, majd később egy hölgy felajánlotta, hogy kimossa a ruháimat. Kaptam ételt és cigarettát is. Úgy éreztem, jó itt nekem, nem akartam hazamenni.” Tíz évre ragadt ott Milánóban, hajléktalanként élt, és tetszett neki! Az eszem megáll! Most lett 80 éves, hazakerülése óta, már tíz éve Bázelban él egy öregek otthonában.

– Rolf bácsi, hogy van? Elment már az újságíró?
– Jaj, nővérke, ne is kérdezze. Én annyira unom már ezt az egészet! 80 éves vagyok. Jó nekem itt az öregek otthonában, maguk nagyon szépen bánnak velem. Elegem van a felhajtásból, hogy valaki mindig előráncigálja ezt az ügyet. Én már csak békét és nyugalmat akarok, legalább olyant, amilyen Milánóban volt a Baggio Könyvtár elhagyott kerékpártárolójában. Meg hogy többé ne fázzak.

– Hányan fogunk meghalni itt a faluban azért, hogy a világ túlsó felén élő ismeretlenek rakétái, repülőgépei és atomerőművei biztonságosabbak, lőszerei hatékonyabbak, fogpótlásai szebbek és erősebbek legyenek?- kérdezte Samba a feleségét, miután egy fárasztó nap végén megették szerény vacsorájukat. Ketten ültek a rozoga asztalnál a pálmafák alatt. Szerettek itt kinn enni. Az asszony először nem válaszolt, majd óvatosan jöttek elő szájából a szavak.
– Tényleg nem tudom mi lesz velünk. – válaszolta Mamadu. Kezdetben mindenki örült a bányának, de ezt a kérdést még ma sem teszi fel így rajtad kívül senki más, nem látják az összefüggést. Ők csak azt tapasztalják, hogy mióta 3 éve itt a bánya, kiszáradnak a rizsföldjeik, a folyó holtágaiból kipusztulnak a halak. Eddig sem volt könnyű itt az élet. Küszködni, szenvedni kellett, hogy előteremtsenek éppen annyit, amennyit szűkösen beosztva megettek. Mikor a kínaiak megnyitották a bányát, mindenki azt hitte, jobb lesz, jut munka, kicsivel nagyobb biztonságban élhet.
– A faluban egyre érezhetőbb a félelem és a bizonytalanság. – folytatta Samba. Nem is értik, miért jöttek a kínaiak  Bissau-Guienába, hogy hatalmas rakodógépekkel teherautókra rakják a homokot, és elvigyék innen. Nem tudják, hogy mi az a cirkónium-dioxid, nekik ez csak föld, de a saját földünk, amit idegenek elvisznek innen, és hogy még többet tudjanak elvinni, kiszivattyúzzák a földből a vizet. A falusiak számára értelmetlen ez az egész, de megérzik hogy baj közeleg.

Bissau-Guinea a világ 10 legszegényebb állama közé tartozik, a polgárháború az ország egész infrastruktúráját tönkretette.  A cirkonhomok bánya megnyitása után a fiatal pár két éve örömmel és reményekkel telve költözött haza a fővárosból. A cirkonhomokot cirkónium tartalma miatt bányásszák, amit a különlegesen magas olvadáspontú acél és nikkelötvözetek készítésére a rakéta- és repülőgéphajtómű-gyártás használ, de készítenek belőle fogpótlást is. A bányanyitás hírére úgy érezték, érdemes visszatérni, bíztak abban, hogy Samba teherautó sofőrként és darukezelőként, Mamadu pedig ápolónőként könnyen talál állást. De gyorsan kiderült, hogy itt nem nagyon van munka, mindössze ha húszan dolgoznak éhbérért a bányában, ami nem hozott semmit, de úgy tűnik, mindent elvesz tőlük. Kell néhány markológép kezelő, néhány teherautó sofőr meg szerelő, ez minden.
– Fegyveres őrből több van, mint munkásból, de ők Fati hadúr katonái. Nem is értem, minek egy olyan bányába fegyveres őr, ahol csak homokszerű talajt bányásznak?- fakadt ki Samba.

Néhány nappal később kétségbeesett kiáltozás verte fel a falu esti csendjét.
– Lelőtték Samba-t! A katonák tegnap éjjel a bányában lelőtték Samba-t! Az emberek előbújtak a viskóikból, és ijedt némaságban gyűltek össze Samba háza előtt. Tanácstalanok voltak, nem tudták, mit tegyenek, mit mondjanak. Mamadu döbbent arccal lépett ki a házból, és talán még valami tévedésben bízva kérdőn nézett a kiáltozó jövevényre.
– Tegnap öten úgy döntöttünk, hogy tárgyalunk a kínaiakkal. – kezdte lihegve Cante, Samadu barátja és munkatársa. Azt akartuk elérni, hogy a bánya adjon több fizetést, és segítse a közösséget. Vezessék erre a kiszivattyúzott vizet, hogy ne száradjanak ki a földjeink, és segítsenek fejleszteni, építeni a falunkat, ha már elveszik a földünket és a vizünket. Ők azonban csak kinevettek minket. Ezért úgy döntöttünk, hogy éjszaka tönkretesszük a szivattyúkat. A szivattyúházban törtünk-zúztunk, amit értünk. Samba eközben érdekes ládákra figyelt fel. Mikor felnyitottuk, legnagyobb megdöbbenésünkre rengeteg becsomagolt kábítószert találtunk. Ekkor törtek ránk a katonák. Sambát ott helyben agyonlőtték, minket bezártak a szomszédos nagy faházba. Azok a katonák nem is a bányát, hanem a kokaint őrzik!
 – Te hogy kerültél most haza? – kérdezte egy hang az egyre bővülő tömegből.
– A katonák engedtek haza. Kihirdették, hogy minden nap kiválasztanak öt embert, akik ott maradnak, a többiek hazamehetnek. Ha bármilyen gépnek vagy eszköznek ezután baja esik, ötük közül egy embert lelőnek, és másikat tesznek be a helyére. A munkának és a szállításoknak folytatódniuk kell! Ekkor értettük meg, hogy legalább egy szállítás hetente miért fegyveres kísérettel zajlik. A hatalmas teherautókra rakott cirkonhomok alatt szállítják a kábítószert. Ilyenkor csak pár katona marad a bányában, azok is belövik, vagy leisszák magukat, másnap délután pedig visszajönnek a többiek, ekkor váltják őket.

Másnap reggelre a szokásosnál is fojtogatóbbá vált a levegő. A félelmet elkezdte felváltani a harag, a kétségbeesést az elszánás. Nem akartak választani a lassú, szánalmas elmúlás és a jogosnak érzett dühükből fakadó bosszú között, járjon az bármennyi veszéllyel is. Érezték, nincs igazi választásuk.
– Mit mondtál, mikor lesz a következő szállítás? – kérdezte a falufőnök Cante-t.
– Szerdán kora reggel indul el a szállítmány, és szinte az összes fegyveres megy vele.

Két nap múlva legalább kétszáz feldühödött, eltökélt asszony indult meg a bánya felé. Szemük csillogott az elszánástól, mentek, tudva, nagy esély van arra, hogy visszaútjuk már nem lesz, és ha mégis, akkor sokkal kevesebben lesznek. Ki bottal, ki puszta kézzel indult, erejüket és adrenalin szintjüket az egekbe emelte az elmúlt évek összes kínja, megaláztatása és az utolsó napok fenyegetése. Tisztában voltak azzal, hogy nem csak az öt túszul ejtett férfi élete van veszélyben, hanem mindenkié. Sohasem lehet tudni, hogy melyikük férje, apja vagy fia lesz a következő túsz. Nem akartak csendben éhen halni a lassan kiszáradó falujukban. Ahogy közeledtek, egyre gyorsabb, eltökéltebb lett a menet. Mikor a bekerített bányához értek, látták, hogy a szakadozott drótkerítés és a nyitott kapu nem fogja útjukat állni. Két terepjáró jött szembe, azonban nem ültek fegyveres katonák a platókon, hanem benn a kocsikban néhány kínai. A menekülők látványa még harciasabbá tette őket, úgy érezték, nincs, akivel ne szállnának szembe. A bányában az fogadta őket, amit Cante jósolt. Egy fegyveres sem jött elő. A gépekről odahívták a munkásokat, és a drogtól vagy alkoholtól hortyogó katonákat bezárták az egyik raktárba. Módszeresen, faházról faházra haladva felgyújtottak mindent. Reménytelenségüket, félelmeiket, szenvedéseiket égették el a tűzben. Életükben először érezték azt, hogy erősek, büszkévé tette őket, hogy elpusztítottak valamit, mielőtt az őket pusztította volna el. Végignézték, hogyan ég porig mind a 16 faépület, ropog a száraz fa, égnek a gépek, robbannak a gumikerekek és az üzemanyag. Közben csendesen énekeltek gyerekkorukból ismert szomorú dalokat. Siratták Samba-t és a férjét elvesztő Mamadu-t, de győztesnek érezték magukat, és legalább egy rövid kis időre nem azon gondolkodtak, hogy mi jön ezután. Az ráér majd holnap.

2020. február 29.
– Szívem, kész vagy a kajával? Mindjárt jönnek a vendégek. – kiáltott ki Betti az udvarra a bográcsnál üldögélő Zolinak.
– Végeztem, viszem be.

– Boldog szülinapot Zoli! – hangzott egy vidám kórus nemsokára az udvarról.
– Na, ezek tízen megint összevárták egymást, hogy egyszerre érkezzenek. – mosolyodott el a 60 éves ünnepelt.
– Barna késik, úgyhogy az öcsémre ne várjunk. Köszöntsük meg az ünnepeltet, és együnk – adta ki az ukázt szokásához híven Andi.
– Hú, ez a vaddisznópörkölt megint állati finom lett. Ennél több nem is nagyon hangzott el vacsora közben, de ez többször. Meg a sütik is!
– Vacsora után egy Activity parti? Gyorsan elő is került a tábla, a párok meg úgyis adottak voltak.
– Most ki jön?
– Zoli rajzol, Bettinek kell kitalálni.

– Kezdheted. Aha, két szó, az első szó: sörnyitó? Nem, akkor mi? Az egy szív? A sörnyitóban? Szívesen kinyitna egy sört? Nem? Jó, második szó. Ember, férfi, a fején sapka, nem, korona, valamilyen király? Jó, vissza az első szóra! Sörnyitó, hiába kopogtatsz a tolladdal a papíron, látom, hogy benne van egy szív, de mit jelent?
– Lejárt a homokóra, elbuktátok!
– Milyen sörnyitó baszdmeg, nem látod, hogy oroszlán? – fakadt ki Zoli, de a többit már elnyomta a kirobbanó röhögés. Ő Oroszlánszívű Richárd.

Jól benne jártak az estében, mire megérkezett Barna.
– Gyere, melegítünk vacsorát, meg inni is kapsz, igyekezhetsz, míg utolérsz bennünket.
– Köszi, jöhet minden! Kivagyok, egyhuzamban vezettem haza a világ túlfeléről. Egy új áruház informatikai rendszerét adtuk át. Azt hittem, beledöglünk az utolsó három napba. Vaddisznópöri van ugye? Ez tartotta bennem a lelket az úton. Vörösbort kérek.
Majd ezután az este feloldódott a testes Cabernet Sauvignon-okban és az üde Olaszrizlingekben.

2020. március 27.
– Félek a mai naptól. – sóhajtott Betti reggeli után.
– Látom, hogy napok óta rágódsz, ne halasszuk tovább. A helyzet nem lesz jobb, téged meg agyonnyom a teher. Ez a COVID mindenkinek odavert rendesen. – felelt Zoli.
– Már két lapszámot kiadtunk a lezárások óta, az eredmény katasztrofális. Az eddig hol 16 hol 20 oldalas újság helyett jó, ha négyoldalnyi hirdetés összejön. A hirdetőink és mi sem tudjuk, a vállalkozásunk túléli-e ezt a szart, vagy mi túléljük-e? Mi jön még? Meddig tart? – fakadt ki Betti. A dolgozókat, akiket megtartunk, vissza kell vennem határozatlan ideig 4 és 6 órásba. Remélem, belemennek. Két szerkesztő biztos nem kell. Ezen őrlődöm napok óta. Kit küldjek el? Úgy döntöttem, Bence szerződését felmondom. Ő vállalkozóként dolgozik, egyszerűbb a felmondása, egyéb megbízásai is vannak. A családi, anyagi háttere is olyan, hogy könnyebben átvészeli a helyzetet, akár az apja is felvehetné a cégébe. De már 17 éve dolgozik nálunk, és ott vannak a családi, baráti kötelékek. Feri viszont 22 éve van a cégnél, alkalmazott. Neki felmondani drágább és körülményesebb.
– Tudom, hogy nehéz, de egyetértek veled.
– Ma délután beszélek mindenkivel, ebéd után találkozunk az irodában.

Néhány óra elteltével Betti láthatóan feldúltan ért haza.
– Ennyire borzasztó volt? – kérdezte aggódva Zoli.
– Igazából nem. Elfogadták, hogy átmenetileg visszasorolom őket 4-6 órásba, és bízzunk a jövőben. Bence volt a legnehezebb. Megmondtam neki, hogy fel kell mondanom a szerződését.
– Hogy fogadta?
– Tulajdonképpen korrekten. Azt mondta, biztos volt benne, hogy ketten nem maradhatnak, de azt hitte, ő marad. Ajánlottam, hogy szeptemberben beszéljünk, ha javul a helyzet, újra szerződhetünk. Ebben maradtunk, de most gyorsan kérek egy pohár vörösbort.
A napok óta kínzó feszültség enyhülni látszott, az est és a vacsora a korábbiakhoz képest nyugodtabban zajlott. Ez persze a járványtól és az őrjítő bizonytalanságtól nem mentesítette egyiküket sem.
Zoli leült filmet nézni. Már egészen belefeledkezett, amikor meglátta a szobájából érkező síró Bettit.
– Mi történt? – kérdezte ijedten.
– Tönkretettem a negyven éves barátságotokat. – jött a válasz.
– Mondd már el, mi történt!
– Most tettem le a telefont. Andi hívott. Elmondott mindenféle szemét árulónak, akinek semmit sem számít a barátság. Hogy volt képem pont Bencét, Barna fiát kiraknom a cégből? Próbáltam neki megmagyarázni, de szóhoz sem jutottam. Majdnem negyven percig szapult, és közölte, jobb lesz, ha többet nem is beszélünk egymással. Ha nekem mindaz, ami az elmúlt évtizedekben történt, csak ennyit számít, nincs több dolgunk egymással. Olyan süket dumákkal meg ne etessek senkit, hogy majd három hónap múlva meglátjuk mi lesz, mert nem lesz semmi. Szerintük ez csak áltatás, de nem olyan hülyék, hogy beszopják. De ezt még megbánjuk.

2021. május 19.
– Ezt olvasd el! – mutatott egy levelet Betti Zolinak ebéd után. Délelőtt vettem ki a cég postafiókjából.
– Mi ez? – lepődött meg Zoli.
– Bence beperelt minket a bíróságon. Megjött a keresetlevél.
„Egy éve több tárgyaláson próbáltuk érvényesíteni a követelésünket a hirdetési újság kiadójával szemben, de hiába. Ezért kérjük a t. Törvényszéket, állapítsa meg, hogy Alperes jogosulatlanul használta fel Felperes szerzői jogi védelem alá eső műveit (a szerkesztett hirdetéseket). Kötelezze a jogosulatlan felhasználásból származó gazdagodás összegének 1.275.000,- Ft, továbbá kártérítésként kötelezze a Szerzői Jogi Szakértő Testület szakértői vélemény díjának 318.500,- Ft, továbbá kötelezze később részletezett ügyvédi munkadíjak 222.743,- Ft, és mindezek késedelmi kamatainak Felperes részére történő megfizetésére.”

2023. január 11.
– Szívem, vége van! – mutatott egy levelet megkönnyebbülten Betti Zolinak. Írásban is megkaptuk a bíróság ítéletét.
„A bíróság a felperesnek az alperes ellen jogosulatlan felhasználás megállapítása, gazdagodás visszatérítése iránt indított perében az eljárást megszünteti. A felperes az érdemi tárgyalásokat és a számára kedvezőtlen szakértői bizonyítást követően elállt keresetétől, kérte az eljárás megszüntetését. Az alperes az elálláshoz hozzájárult.”

2025. március 1.
– Boldog 65. szülinapot nyugger!
Megint együtt érkeztek a szülinapi bulira a vendégek Zoliékhoz. Mind a heten. Vacsora közben csendesen beszélgettek. Tehették, mert kilencen már kényelmesen ülték körül az asztalt. Visszaemlékeztek ötven évre, a gimnáziumra és a kosárcsapatra, ahonnan eredt a barátságuk. Visszaemlékeztek azokra, akiket már eltemettek, akik kikoptak valamiért, vagy egyszerűen kiitták magukat a csapatból. Ezzel már együtt kell élniük. De boldoggá tették őket a közös szép emlékeik. A bulizások, grillezések, bográcsozások, tejfakasztók, szilveszterek, jelmezes farsangok, külföldi utazások, balatoni hosszú hétvégék, szüretek, préselések, palackozások, költöztetések, más munkák, amikor segítettek egymásnak.
– Ma este mit játszunk? Activity, Dixit vagy Imagine?

A konyhaasztalnál ült, lassan kortyolta a teát, amihez maga szárította a citromfüvet. Harmadszor viselte a fekete kosztümjét. Először a férje temetésén, aztán mikor a bíróságon volt tanú, végül most. Arcát és lelkét melegítette a késő őszi nap, nézte az aprócska kertet, ahonnan végleg betakarított mindent. Számára már halott lett ez a ház, de az ő kedvéért még egyszer utoljára ügyesen úgy csinál, mintha élne. Meglibben egy függöny, megnyikordul egy nyitva felejtett szekrényajtó, fáradt őszi legyek pihennek a napsütötte ablaküvegen. Hamarosan érkezik érte a fia, és elviszi innen. Orvosként dolgoznak egy kórházban, nagyon elfoglaltak.

Pontosan negyvenöt évvel ezelőtt került ebbe a kisvárosba. Nehezen talált tanítói állást, örülnie kellett volna, hogy sikerült, mégis büntetésként élte meg, hogy ebben az iskolában kell tanítania. Aztán találkozott egy vidám, örökmozgó pályakezdő kollégával, és úgy alakult, hogy életüket végleg ehhez az iskolához kötötték. Ide jártak a legproblémásabb gyerekek, a legtöbben közülük ott laktak a „sinyen túl”. Így hívták azt a lepusztult részt a város szélén. A vasút mintha nemcsak térben, hanem időben is leválasztotta volna a városról azt a pár utcát. Oda soha nem jutott semmi. Sem út, sem járda, sem rendes közmű, csak néhány pislákoló utcai lámpa, pár közkút, ahonnan mindenki hordta a vizet. Kevés lakásban volt áram, de minek is lett volna, nem volt olyan eszközük, amihez áram kellett.

Itt élt Karcsika is. Őt két évig tanította alsóban, de a kisfiú aztán nem bírt az elé tornyosuló feladatokkal, évet kellett ismételnie. Mikor náluk volt családlátogatáson, úgy érezte magát a rozoga viskóban, mint egy mocsárban, ami lehúz, ahol alig kapni levegőt, ahol minden lépés óriási erőfeszítést igényel. Az udvaron igazi meglepetés érte. Karcsika megmutatta a galambjait, és a máskor csak morgó és makogó kisfiú érthetően mondta el, hogy a galambok mások, mint az emberek, a hímek ugyanúgy költenek, mint a nőstények, és a szülők valami túrószerű anyagot köpnek a fiókák elé, úgy táplálják őket. Volt neki húsz saját galambja. Itt még a szám is pontos volt, nem úgy, mint az iskolai feladatokban. Ebben a kis magára zárt világában szerette meg Karcsikát.

 – Hogy szerzett tudomást arról, hogy a vádlottak gyermeke áramütés következtében elhunyt a házukban?- kérdezte az ügyvéd a tárgyaláson.
– Az iskolában tudtam meg. Az volt az első gondolatom: Karcsika, mit tettél? Tanítottam őt, és most tanítom két gyerekét. Elnézést, hogy Karcsikának hívom, én nem tudom azt mondani rá, hogy vádlott. A pontos körülményeket nem ismertem, de éreztem, hogy valami végzetes hiba történhetett. Aztán megtudtuk, hogy egy ismerősük vezette be a házukba az elektromos áramot úgy, hogy az utcán lévő hálózati vezetékre egy kampót akasztott, és a vezetéket a lakóház utcafront felőli ablakán át húzta be a házba. Arról ment egy öreg hűtőszekrény, ami mellett a kicsi játszott, és valószínűleg játék közben érhetett hozzá a villanyvezetékhez.
– A vádlott ellen gondatlanságból elkövetett emberölés miatt emeltek vádat. Tudnia kellett, hogy az elektromos áram veszélyes, különösen az a módja, ahogy ők bevezették. Ez általános iskola hetedik osztályos tananyag. – vetette közbe az ügyvéd.
– Ügyvéd úr, Ön is tudja, hogy Karcsika el sem jutott a hetedik osztályig, előbb lett 16 éves, mint hetedikes, és egyből kilökte magából az iskolarendszer.
– Milyennek látta az életvitelüket, a körülményeiket?
– Ugyanolyannak, mint annakidején a szüleikét meg mindenkiét a sinyen túl. Nyomorúságosan éltek közművesítetlen házaikban. Megjelent itt egyszer egy alapítvány, ami mentorálni kezdett pár családot. Segítették őket munkát keresni, beosztani a havi jövedelmüket, az ügyeik intézésében, a gyerekek iskolai, óvodai életében, élelmiszer és ruha adományokkal. Karcsikáékat én ajánlottam nekik. Tőlük kapták a használt hűtőszekrényt. Azonban hamar kiutálták az önkéntes segítőket a városból. Rontották az üzletet. A polgármester asszony férjének van egy kis boltja is. A szegények olcsóbban vásárolhatnának a Penny-ben, de ott nincs hitel. A kisboltban van. Ha meg felgyűlt sok hitel, lehetett önkormányzati segélyt kapni, amit csak aláírtak, és már ment is a pénz a boltba. Semmi kockázat. Az országgyűlési képviselő egyesülete meg európai uniós támogatásból „felzárkóztató családi délutánokat” szervezett. A gyerekek kaptak szép játékokat, amikkel egész délután játszhattak, a szüleiket meg előadásokkal traktálták az egészséges életmódról, a tisztaság fontosságáról, a munka becsületéről. Végigszenvedték az előadásokat, mert tudták, hogy a végén mindenki kap két szalámis szendvicset meg egy üveg kólát. Este összeszedték a játékokat, mert másnap a szomszéd településen kellettek. Egy hónap alatt végigjárták a környéket. Olvastam az újságban, hogy ez a projekt 29 millió forintba került.

Végre nyílt az ajtó, megérkezett a fia. A kis konyha azonnal megtelt élettel és szeretettel. Egy hosszú ölelés a legszebb köszönés.
– Szia anya! Látom minden összepakoltál, útra kész vagy. Várnak az unokáid! Miért sírsz? Fáj itt hagynod a házat?
– Nem, örömömben sírok. Most olvastam a hírekben, hogy Karcsikáékat felmentette a bíróság. De ők nem fogják felmenteni magukat, amíg élnek. Sajnálom a kisgyereket, aki meghalt, és sajnálom a másik négyet, hogy nekik sem lesz kiút. Az egyik lányuk tehetséges, képes lenne arra, hogy szakmát tanuljon vagy akár leérettségizzen, de mind ott ragadnak a sinyen túl.
– Már akartam kérdezni, miért vállaltad a tanúskodást?
– Nézd, kisfiam! Mindig is tudtam, hogy a gyerekek Citrom tanító néninek csúfoltak a hátam mögött. Bezzeg apádat szerették, vele lehetett bolondozni, és tudott olyanokat mondani, ami megnevettette őket. Azt akartam, hogy tudják, nem csak tanítottam, szerettem is őket.
– Régóta kérleltünk, hogy költözz a közelünkbe. Miért most?
– Amíg apád beteg volt, nem mehettünk sehova. Miután meghalt, úgy éreztem, hogy folytatnom kell a tanítást nyugdíj után is, az ad rendet az életemnek, elfoglal. Idén eldöntöttem, hogy a tanév végével befejezem. Alig vártam, hogy véget érjen, nem tudok már annyi terhet egyedül cipelni, amennyi itt körülvesz, és a vállamra rakódik. Eltelt elég idő, most már el tudok innen menni. Apád sírja nem köt ide, ahhoz nem ragaszkodom, annál inkább a közös életünk élményeihez. Mind itt él bennem. Még mindig beszélek hozzá, még mindig kérdezek tőle. Ha jól kérdezek, a választ is hamarosan megtalálom. Ez minden, amit elviszek innen magammal, ezt ott is meg tudom csinálni. Na, induljunk kisfiam, mutasd meg nekem, milyen az a Dánia!