Ismerős, édes érzés jár át: az édesanyám puha kezével megsimogat, ahogy gyerekkoromban szokta. Mindig megnyugtatott, ha sírtam, ha valami fájt, ha meg voltam ijedve, vagy csak nehezen tudtam elaludni. De rádöbbenek, hogy valójában egy kutya nyalta végig az arcom, erre ébredek a rettentő hidegben. „C’est ici! Viens! Je l’ai trouvé!” – megértem, hogy franciául azt kiabálja valaki, „Itt van! Gyertek! Megtaláltam!” Embereket látok, akik sietve körém gyűlnek, és elkezdenek kiásni a hideg hóból gyors, hozzáértő, begyakorolt mozdulatokkal. Segítenék, hisz úgy gondolom, magam is képes vagyok kimászni innen, de nem tudom mozdítani a végtagjaimat. Sokszor álmodok ilyesmit. Kosárlabdázok, ziccerben kapom a labdát, nyúlnék érte, hogy megszerezzem a fontos meccs győztes pontjait, de nem mozdul a kezem, mintha az oldalamhoz lenne kötözve. Óvatosan mozgatnak, bebugyolálnak, hogy melegítsenek, hordágyra tesznek, de a tudatom újra elbúcsúzik az ébrenléttől.

Tak-tak-tak-tak – ennyit hallok. Mi a fene ez? Ilyen óra nincs. Lassan magamhoz térek. A fejem kába. Ez egy kórház? Inkább szállodaszaga van, mint az ismerős fertőtlenítős kórházszag. Nem látom, de azt súgják az érzékeim, hogy körülöttem minden tiszta, szinte steril. A látóteremben néhány orvosi műszer, vezetékek, a kórházi ágy, a testemet fedő fehér huzatú takaró, a bekötözött, megemelt lábam. Nem órát hallottam, hanem mellettem mindenféle gépeket. Megnézném őket, de a fejemet sem tudom elfordítani. Fura ez a zöld félhomály. „Hol vagyok? Mi történt?” – próbálok gondolkodni, ijesztő, hogy nem érzem, és mozdítani sem tudom a testem. Keserű ízt érzek a számban, mint amikor nem tudom elsőre lenyelni a tablettát, és az már olvad a nyelvemen. Beúszik egy ismerős illat. Egy parfüm. Ezt felismerem! A feleségem parfümje. Most már azt is tudom, hogy van feleségem. A neve is megvan: Edit. Csak a szememmel keresem, hisz nem mozdul a testem. „Hé, emberek, itt vagyok, figyeljetek rám, mondjatok valamit! Mi történt velem?”- ezt kérdezném, ha meg tudnék szólalni. Beszélgetést hallok, szófoszlányokat, ismerős hangokat, de úgy, mint amikor lekeverik egy lassan lüktető zeneszám végét, halkul, lebeg, érzékeim kiszállnak a testemből, érzem, hogy újra elájulok.

– De hát nyitva van a szeme – hallom meg újra a feleségem hangját. Egy férfi rekedt blues énekes hangon beszél, amit egy fiatal kedves női hang fordít fura akcentussal magyarra, a feleségem válaszol, amit a tolmács visszafordít franciára. Lassan halad így a beszélgetés.
– Asszonyom, amikor az ön férjét elsodorta a lavina, egy sziklának csapódva súlyos fejsérülést szenvedett – hallom a fordítást, de mintha egy üvegfal választana el a külvilágtól. Már az is egy csoda, hogy ezt túlélte, – folytatta az orvos, de a fejsérülés következtében locked-in szindróma, vagy más néven bezártság szindróma alakult ki nála. A bezártság szindrómát tetraplégia jellemzi.
– Tetra micsoda? – kérdezi Edit.
– A tetraplégia a négy végtag bénulása, amely a férje fejsérülése következtében jött létre, és érinti mind a felső, mind az alsó végtagokat, a törzset, és a funkciók nagymértékű elvesztésével járt, miközben ő a tudatánál van, és a gondolkodása ép marad.
– Istenem, lehet, hogy most is hall minket? – kérdezte sírással küszködő hangon Edit.
– Biztosat nem mondhatunk, de a vizsgálataink egyértelműen megállapították az agyműködés jeleit. A hangadás és a légzés koordinációja megszűnt, ezért elveszett a beszéd képessége.
Borzasztó, hogy egy szóval, de még egy pislantással sem tudom jelezni, hogy; „Itt vagyok, hallak benneteket!”
– Doktor úr, mondja meg őszintén, mire számíthatunk! – kérte Edit félelemmel a hangjában.
– Nézze asszonyom. Most még alig tudunk bármi biztosat mondani. A nemzetközi tapasztalatok szerint nagyon kevés a remény bármilyen izomműködés visszatérésére. Hogy ez az állapot mennyi ideig tart, az egyénenként változik: van, akinek örökké, de a szerencsésebbek hosszabb-rövidebb idő után azért magukhoz térnek.

– Úristen, de mi lett Bazsival?! – mint a villám, súlyt belém a jeges rémület. Ekkor döbbenek rá, hogy együtt indultunk síelni a fiammal! Neee, az nem lehet…! Ugye nem…? Úgy fekszem a testemben, mint egy koporsóban, elönt a rettegés, és képtelen vagyok a világ legegyszerűbb dolgára. Arra kell várnom, hátha valaki elmond majd itt róla valamit.

Lassan összeáll bennem a történet. A szálloda nyüzsgő éttermében reggeliztünk. Csörögtek az evőeszközök, éles kontúrokat rajzolt az ablakokon besütő szikrázó nap, amilyent csak a hegyekben látni, a vendégek folyamatos csendes morajjal reggeliztek. Lassan egy hete töltöttük a napjainkat Franciaország egyik legszebb sípályáján. Reggeli közben Bazsit ugrattam, hogy kezdhetünk-e gyűjteni az esküvőre, mert az este jól láthatóan összemelegedtek egy csinos német lánnyal. Az én drága gyönyörű nagyfiam! Az arca napok alatt lebarnult a napsütötte pályákon, és a síszemüvege vicces mintázatot rajzolt a fejére. Haja gondosan belőve, anélkül otthon sem lép ki a házból. Tegnap volt a születésnapja, nagykorú lett. Mint egy kisgyerek, úgy örült a go pro kamerának, amit kapott. Fogadni mernék, hogy a német lányról van már videó a kamera memóriájában.
– Apa, ma ne a kijelölt pályán menjünk! – könyörgött. Síeljünk a szűz hóban, nagyon király lesz arról egy videó.
Miután felmentünk a sífelvonóval a csúcsig, egy érintetlen helyet kerestünk. Nem volt bennünk félelem, ketten voltunk, mindketten jól síelünk, tudunk segíteni egymáson.
És én most itt vagyok. De hol van ő?

Hallom, hogy nyílik az ajtó, bejön valaki. Belép a látóterembe Bazsi! Napbarnított arca sápadt, haja kócos, rendezetlen, szeme kisírt. Leül mellém, kezébe veszi a kezem.
– Apa, kérlek, ne haragudj rám – kezdi sírástól remegő hangon. Én tehetek mindenről, ha én nem találom ki azt a hülyeséget a kamera miatt, semmi bajod nem lenne. Kérlek, bocsáss meg!
– Drága kisfiam, a legnagyobb örömöm, hogy épségben látlak! Hogy tudnék haragudni rád! Én is benne voltam, tetszett az ötlet. Ha tudnék beszélni, elmondanám, hogy nincs miért megbocsátanom, arra vágyom, hogy te tudj magadnak megbocsátani.
A szemembe nézett, én tudtam egyet pislantani.

– Tekintetes uram, méltóztasson felkelni, már előállt a hintó, indulnia kell a megyegyűlésbe! – próbált életet lehelni másnapos, vagy tán még mindig részeg gazdájába a fiatal cselédlány.
– Te voltál velem az éjjel, vagy csak most van pofád zargatni? – morrantott álmosan a ház ura.
Almássy Elemér a régi nemesi família vagyonának megmaradt morzsáiból élt: egy kastély, pár falu a Zemplén vármegyei Bodrogközben és a jobbágyok. Az volt az álma, hogy visszaszerez mindent, vagy még többet is, mint ami valaha a családé volt. Ebben nem volt túl sikeres, hiszen a birtok az ő kezében is csak zsugorodott.
– Rakjatok a hintóba sült húst, kenyeret meg bort, majd útközben eszem, azonnal indulunk!

Szeretett a megyegyűlésbe járni, szerette Sátoraljaújhelyt, az összesereglett urak társaságát, a mulatozásokat a cimborákkal. A fontos emberek között ő is fontos embernek érezte magát. A Konzervatív Pártot támogatta, bár a politikához nem értett, a gyűlésben elhangzott javaslatok, viták untatták, nem is értette, nem is követte őket. Akkor volt elemében, amikor kisebb-nagyobb szívességeket tehetett a párt hangadóinak, akik ezt általában bőkezűen honorálták is. Első útja, mint mindig, most is az alispánhoz vezetett.
– Miben lehetek a szolgálatodra nagyságos uram?- kérdezte abban bízva, hogy megint kap valami elintézendő feladatot, és nem kell beülnie a gyűlésbe.
– Jó, hogy jöttél, már vártalak – fogadta az alispán. Nagy ünnepségre készülünk a családban, és kellene egy hordóval abból a jó kis tokaji borból, amit tavasszal is hoztál. Már intézkedtem, hogy készítsék elő a szekeret meg a hordót.
– Ezer örömmel nagyságos uram. Ha megengeded, magamnak is feltennék egy hordócskát a szekérre.
– Rendben. És mondd, mivel tudsz még szolgálni nekem? – kérdezte mohó kíváncsisággal az alispán.
– Utánajártam, amiről legutóbb beszéltünk. Találtam neked a birtokomon egy igen mutatós leánykát. Ha visszafelé jövünk, a borral együtt őt is hozom magammal. Ígérem, szűzen ér ide, én magam csak hazafelé a hintóban hágom majd meg. Vagy otthon. Vagy a hintóban is, meg otthon is – röhögött, és roppant viccesnek érezte magát.
– Tudtam, hogy számíthatok rád – nyugtázta elégedetten az alispán. Tudatom, hogy a kérésed jó úton halad. A pöröd elintézzük, még az idén a tiéd lesz a szomszédod erdeje.

– Isten így akarta, ezért van így. Jó évszázadok óta, jó lesz így még évszázadokig – fakadt ki Elemér este a mulatóban párttársainak a vacsora után. Felfordult ez a világ! A nemes az nemes, a jobbágy az jobbágy. Ki hallott már olyant, hogy a jobbágyok a maguk urai legyenek? Elvégzik, ha elvégzik azt a munkát, ami a kötelességük, de közben alaposan a körmükre kell nézni. Még egy kicsi birtokot sem tudnának önállóan művelni. Nélkülünk éhen vesznének. Én mondom nektek, nem lesz ennek jó vége.

Amikor Lamberg gróf meggyilkolása után nyílttá vált a háború Ausztria és Magyarország között, Almássy beállt a császári és királyi hadseregbe. Nagyon bízott benne, hogy jó volt a szimata, és még időben megtalálta a győztes oldalt.
– Nem lehet Isten rendelése, és a császár hatalma ellen harcolni. Biztos bukás. A császár nagy és erős seregét nem lehet legyőzni, bolondok! Óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé – mondogatta felháborodottan. Csatákban nemigen vett részt, igyekezett úgy helyezkedni, hogy a legkevesebb veszélynek legyen kitéve. Régi jó szokása itt is megmaradt, hogy apróbb szívességeket nyújt a feletteseinek. Nem akart hős lenni, inkább csak nélkülözhetetlen, vagy ha az sem, legalább hasznos, de a legfontosabb az volt, hogy életben maradjon. Harc helyett szívesebben intézte a parancsnokai ügyeit, hírt vitt más harcoló alakulatoknak vagy a parancsnokságnak. Sokat utazott, hozta, vitte, és sokszor saját zsebre el is adta a tudomására jutott információkat. Feljebbvalói bíztak benne, egyre több elintéznivalóval látták el, és elégedettek voltak vele. Ettől aztán Almássy is elégedett volt.

A világosi fegyverletétel után győzelemittasan tért haza. Biztos volt benne, hogy a rebellisek elkobzott vagyonából a császár busásan meg fogja hálálni a hűségét és a szolgálatait, és újra nagyobb lehet a birtoka. De először otthon kell rendet tenni! Összehívta a jobbágyait, és kihirdette, hogy felőle elfogadhatnak az országgyűlésben mindenféle ostoba törvényeket, de itt aztán semmiféle változás nem lesz. Aki lázadozni próbál, azt deresre húzatja.
– Nem voltam itthon majd egy évig, meg is látszik a birtokon. Soványak az állatok, kevés a termény a magtárakban. Beázik a kastély nagyterme, romosak az istállók. Ellustultatok, elszemtelenedtetek, de már újra itt vagyok, és móresre tanítalak benneteket – kezdte fenyegetőn. Alaposan a körmötökre nézek, hogy dolgoztok, semmi henyélést nem tűrök, mint ahogy semmi ellentmondást sem! Ezt jól véssétek az eszetekbe! Ha az a sok felforgató összezavarta a fejeteket, majd én rendet teszek! Mindenkinek utánanézek, és akiről megtudom, hogy részt vett a rebellisek lázongásaiban, vagy engedélyem nélkül elhagyta a birtokot, és katonának állt az országunk rendje és a császárunk ellen, azt példásan meg fogom büntetni, hogy sem neki, sem másnak ilyen többé eszébe ne jusson.
Az augusztus végi este hamarosan rásötétedett az egyre harciasabb úrra, és a lehajtott fejjel, néma csendben álló, keserű jövőjüktől félő jobbágyokra, de köztük jónéhány férfi keze ökölbe szorult, a tekintetük titokban összevillant.

A ház ura cimboráival aznap este győzelmi ünnepséget rendezett. A nyúlpástétomtól, sült húsoktól, erős boroktól, pálinkáktól hamar elnehezültek a fejek. Először harsányak és agresszívak lettek, mindenféle próbákra, viadalokra hívták ki egymást. A nyertesek dicsőségből, a vesztesek vigasztalásul válogattak a jobbágyok lányai és asszonyai közül. „Az asztalnál és az ágyban derül ki, hogy ki az igazi férfi.” A nagy nekibuzdulásokból azonban leginkább ájulás, hányás, részeg matatás, majd gyors elalvás lett. A csaták hőseit legyőzte a szesz. Csend szállt a kastélyra.
Másnap hajnalban, mielőtt a szép jövőt tervező Almássy Elemér és részeg kompániája álmából felébredt volna, az éjszaka bennük forró indulatoktól feldühödött jobbágyok betörtek a kastélyba, és agyonverték az urukat.

– Gyere Tomika, nézd, milyen szépen összefolynak a színek, én mintha látnék ott egy kiskutyát! – próbálta Zsolt elvonni a reszkető kisfiú figyelmét a szomszédból áthallatszó kiabálásról. Tomit az édesanyja hozta át egy órája, mert látta, hogy a férje részegen veszekszik a parkban sakkozókkal. Ha iszik, mindenkinél mindent jobban tud. Ez sosem jelent jót. Gyorsan elzavarják az asztaloktól, aki ismeri, már leülni sem engedi. Így aztán még agresszívebben ér haza, ahol persze mindig az övé a győzelem. Ha Fanni időben észleli a veszélyt, átviszi a fiát a szomszédba. Ott biztonságban van. Zsolt és Tomi kedvenc játéka, hogy vízfestékkel különböző színeket festenek a papírra. Az egymásra festett szín rétegek foltokká folynak össze, amikbe mindenféle izgalmas dolgokat lehet belelátni. A kisfiú egyre ügyesebben fedez fel a foltokban formákat, alakokat, állatokat, virágokat. Már iskolába menet a felhőket is úgy nézi, hogy mit láthat bele. Amikor megegyeznek abban, hogy a vízfestékfoltokból mit lehet varázsolni, akkor másnapra Zsolt befejezi a festményt. Legalább két tucat közös képük van már.

– Mit képzelsz te kurva? – harsogott az ordítás a szomszéd lakásból. Mi az, hogy nem volt időd vacsorát főzni? Talán más ágyában henteregtél helyette? Én kidolgozom a belem, hogy eltartsam a családot, aztán amikor hazajövök, nincs vacsora, a gyerek meg már megint máshol kujtorog.
– Nyugodj meg szívem, mindjárt melegítem a vacsorát, a hűtőben van. – Fanni hangjában keveredett a félelem és a remény, hátha ma este talán megússza. A félelem és a remény folyton változó hullámain próbált a felszínen maradni már évek óta.
– Baszd meg a főztödet, már tegnap is szar volt, ma a hűtőből miért lenne jobb? Tudom én, hogy itt más is van a háttérben, de ha nem mondod el őszintén, akkor kiverem belőled. Velem nem baszakodhatsz!

Zsolt nem először hallotta ezt a műsort. Tudta, hogy a szomszédja, Tamás sikeres mérnökként kezdte a pályáját, egy szabadalmáért annyi pénzt kapott, hogy meg tudták venni a lakásukat. Aztán valami elromlott. Tamás bízott abban, hogy újra és újra kitalál valamit, ettől gazdagok, sikeresek lesznek. Ezért aztán a keresetét is az újabb ötleteire költötte, de azok nem működtek. A pénz ment a nem működő ötletekre, meg a bánatában megivott alkoholra, aztán egyre kevesebb az ötletekre, és egyre több az alkoholra. Sértett, durva, tüskés és veszélyes emberré vált. Egyszer csak vérfagyasztó sikoltás hallatszott a szomszédból, Zsolt látta a döbbenetet Tomi szemében, és hívta a rendőrséget.

Egy hónap telt el azóta. Fanni néhány nap kórházi kezelés után átmenetileg a szüleihez költözött a gyerekkel. Csengettek. Zsolt kinyitotta a lakásajtót, és Tamás rontott be.
– Mégis mit képzelsz magadról te rohadék? Tönkreteszed mások családját! – támadott azonnal.
– Nem is értem, mit akarsz ezzel mondani. – próbált kitérni Zsolt, megérezte, hogy nem veheti fel a kesztyűt, agresszióban ő itt bizonyosan alulmarad.
– Ránk hívtad a múltkor a rendőröket, a feleségem elköltözött, ellenem meg eljárás indult. Miattad van minden, te szemét!
– De Fanni kórházba került, súlyos sérülései lettek. Legalábbis nekem ezt mondták a rendőrök, mikor tanúként kihallgattak – próbált védekezni.
– Baleset volt! Nehogy azt hidd, hogy ezt büntetlenül megteheted!- fenyegetőzött Tamás. Az ügyvédem utánanézett az életednek. Én barom először azt hittem, hogy az asszony veled dug, de ez még ahhoz is hülye, hogy megcsaljon. Erre kiderül, hogy te egy buzi vagy.
– A magánéletemhez semmi közöd. – csak ennyit tudott kinyögni csalódottságában, hogy már Tamás is rájött a titokra, amit próbált minden helyzetben gondosan őrizni.
– Te is beleavatkoztál az enyémbe, és ezt nagyon meg fogod bánni! Azt is megtudtuk, hogy rendszeresen egyedül hagyta az anyja veled a gyereket. Az eszem megáll, a fiamat odalökte egy pedofil markaiba. Látom egy ideje, hogy furcsán viselkedik a gyerek.
– Micsoda? Én pedofil? Kikérem magamnak, kérlek, hagyd el a lakásom!
– Márpedig végighallgatsz te mocsok! Feljelentelek pedofília miatt, és hogy megrontottad a kisfiam. Én vagyok a normális! Nekem fognak hinni, nem egy ilyen aberrált köcsögnek! Börtönben a helyed életed végéig, az ilyenek nem élhetnek szabadon a normális emberek között – kiabálta Tamás, és ahogy jött, úgy viharzott ki a lakásból.

Majdnem egy év telt el az erőszak óta. Zsolt meglepve ismerte fel Fanni hangját a telefonban. Az asszony hívta, hogy találkozzanak egy kávézóban.
– Szia, hogy vagy? – kérdezte Zsolt a feltűnően zavarban lévő Fannit. Miért kérted, hogy találkozzunk?
– Azt akarom, hogy tőlem tudd meg, néhány hét múlva Tomikával visszaköltözünk, újra együtt lesz a család – Fanni erősen hinni akarta, hogy igaz is, amit mond, és hogy ezt hihetően is tudja elmondani, majd folytatta. Tamás megváltozott, azóta mi nem láttuk ittasan, a gyerekkel kedves és gondos, tőlem bocsánatot kért. Ígérte, hogy ezután minden másképp lesz.
– Te hiszel neki? – csodálkozott Zsolt, és görcsbe rándult a gyomra, eszébe jutott, hogy fenyegette őt Tamás. A feljelentéséből egy számomra nagyon megalázó eljárás lett.
– Igen tudom, és nagyon sajnálom. – mondta remegő hangon Fanni, aki leginkább már a beszélgetés végét várta. Amit akart, azt ő már elmondta.
– Az, hogy az eljárás során te visszavontad a korábbi vallomásodat, és részben elfogadtad Tamás vallomását, az én ügyemben nagyon nem használt. – mondta ki Zsolt, pedig korábban megfogadta, hogy ezeket a részleteket bezárja önmagába. A rendőrök beszéltek ismerősökkel, kollégákkal a tantestületben, házban lakókkal, és szinte kizártnak tartották, hogy Tamás pedofil vádjai igazak. Örök életemre hálás leszek Tomikának, hogy az eljárásban az igazságügyi pszichológus szakértővel folytatott beszélgetéseken őszinte és határozott volt. Az a szakértői jelentés az én ügyemet lezárta, Tamás ügye pedig hamis váddal bővült.
– Szerinted hogy fogunk majd újra szomszédokként élni? – nézett Fanni óvatosan a férfira.
– Sehogy – vágta rá gyorsan és élesen Zsolt. Jövő héten elmegyek innen, egy más városban talán nyugodtan taníthatok, nem leszek az a tanár, akinek egyszer volt valami pedofil ügye. Ha ez sem működik, külföldre költözöm. Ott talán még nekem is lehet családom.
Ebben a táskában azokat a képeket hoztam, amiket Tomikával festettünk. Kérlek, add neki oda őket, és azt üzenem, hogy köszönöm.

1977. augusztus 16-án halt meg Elvis Presley. Peti erre pontosan emlékszik, mert másnap elveszthette volna a szüzességét, ha lett volna hozzá bátorsága.

– Végre ideértél, haver!- köszöntötte őt Dani egy langymeleg Balatoni Világossal a balatongyöröki vasútállomáson. A langyos sör ugyan nem emelte a forró augusztusi délután színvonalát, de a hétvége elindítására megfelelőnek tűnt. Minden izzadt utas fel- és lekászálódott már a vonatról, a gőzmozdony húzta tovább a forró kocsikban a Balaton vizére vágyó, vagy attól épp búcsúzó embereket.
– Tulajdonképpen kikkel is töltjük a hétvégét? – kérdezte Peti.
– A két bátyám egyetemista haverjai lesznek itt, fiúk, lányok vegyesen, meg pár helyi haver. Csak mi ketten vagyunk középiskolások. Búcsúztassuk el a nyarat az utolsó gimis évünk előtt! Minden oké lesz, nyugi! Ne parázz! Elég, ha elprüntyögöd nekik az „Első villamost” meg a „Lökd ide sört”, és már te is a banda tagja leszel. Látom, a gitártokod nagyobb, mint a táskád.
– Te mondtad: fürdőgatya, két póló, törölköző meg fogkefe.

A házban és az udvaron nagy volt a felfordulás. Vagy húsz ember jött-ment táskákkal, poharakkal attól függően, hogy érkeztek és bekuckóztak, vagy már inni készültek, volt, aki az udvaron sátorállítással bíbelődött. Magas volt az alapzaj, mindenki beszélt, ha kellett kiabált, nehéz volt eldönteni, hogy a hangszóróból szóló zene elnyomni vagy aláfesteni akarja a nyüzsgő hangzavart. Ketten épp becipeltek egy nagy demizson bort, amit most vettek a faluban, néhányan nekiálltak a paprikás krumplinak az udvar sarkában. Jó nagy a kondér, elég lesz egész hétvégére. Az áhított kajaszag helyett még a nehezen begyulladó fa füstjének bűze uralta az udvart.
– Pakolj be, keress magadnak helyet! Ágy biztos nem jut, talán szivacsot még találsz, terítsd le bárhova, tedd rá a cuccod, és kész! – adta meg Dani a beköltözéshez a használati utasítást.

– Nincs több „Neked írom a dalt”, hagyjunk holnapra is! – jelentette ki vacsora után már a tábortűznél Peti az egyre lelkesebben daloló társaságnak, és tűnődve tokba tette a gitárját. Közben az járt a fejében, hogy milyen könnyű megismerni az embereket abból, ahogy a tábortűznél énekelnek. Ki vezeti a szólamot, ki az, aki nem, de azt hiszi magáról, ki az, aki szeretne, de csak tétován tud részt venni a kórusban, kit zavar, hogy köze sincs a dallamhoz, ki az, akinek szintén nincs, de ez nem akadályozza meg abban, hogy hangos legyen, és még cifrázza is.
Olcsó csehszlovák dobozgitárját ügyesen használta arra, hogy barátkozzon, de egyben elbújtassa mögé önbizalomhiányát, kétségeit, olykor rátörő tétovaságát. Nagyon gyorsan teremtett kapcsolatot, jutott el mély beszélgetésekig, hogy aztán váratlanul rálépjen a fékre, és megijedjen, hogy nem ment-e túl messzire.

– Rohadt meleg van, menjünk be a vízbe! – noszogatta Juli az este még mámoros, de  délelőttre erősen másnapos társaságot a strandon. A fűben heverők úgy érezték, hogy elfolynak a napon, mint a margarin a reggelire evett száraz kenyéren. A csapat mégis beóvatoskodott a vízbe, ami sokkal jobban esett, mint várták. A hűs Balaton kellemesen felfrissítette őket, párok alakultak, akik hamar egy emberként olvadtak össze, és ki tudja, mi folyt a víz alatt. A többiek meg játszottak, dumáltak a vízben, beszólogattak a Balcsiban évődőknek. Alighogy kijöttek a partra, a strand hangszóróiban bemondta a rádió, hogy meghalt Elvis Presley, és lejátszották néhány számát.

– Gyere, táborozz le mellém! Én vagyok a legvidámabb barakk a lágerban. – nevetett este a tábortűznél Juli Petire, aki nem tudta, mit gondoljon a lányról, akit csak tegnap este ismert meg. Az utcán nem fordult volna meg utána, de ahogy látta a társaságban, a személyisége sok vonzó, megfejteni való izgalmat ígért. Kihívó magabiztossággal viselte magán az összes húst és zsírpárnát, amit mások inkább kemény munkával ledolgozni, eltakarni vagy szégyellni valónak gondolnának. Irigyelte az önbizalmát, a gátlás nélküli harsányságát, el nem fogyó jókedvét, azt a természetességet, ahogy másokhoz fordul,  pontosan azt és úgy mondja nekik, amit éppen hallani akarnak.

Néhány órával és sokkal több pohár borral később a kert egy sötét zugában álló almafa alatt feküdtek a fűben. Keveset beszéltek, sokat csókolóztak. A bor oldotta Peti gátlásait, és felvillanyozta az első, önmagát mindenestől neki odaadó, puha női test varázsa. A ruha alatt a kezével felfedezett mindent, amit elért, és megérezte, hogy bármit el szabad érnie.
– Ha a mellem nem fér el egy kezedben, nyugodtan használhatod a másikat is. – kuncogott a lány a fülébe. Alaposan feltérképezték egymást. Nagyon késő volt, mire mindketten visszamásztak a szobákban a helyükre a földön össze-vissza fekvő emberek közt.

A vasárnapi strandolás után mindenki pakolni kezdett, készültek a hazautazáshoz. A sátrak elbontva, a szivacsmatracok a szobában összerakva, rendközeli állapotot mutatott a ház.
– Danival megbeszéltem, hogy néhány cuccot, amit tőlünk hoztunk át, segítesz visszavinni hozzánk. – fordult Juli Petihez. Onnan már közel a vasútállomás, egyből mehetsz a vonathoz.
– Nektek van itt házatok?- csodálkozott Peti.
– Persze, de ilyenkor én is mindig itt alszom. Viszont egyedül nem tudom hazavinni a kempingszékeket, a kondért, meg a többi szir-szart.

Peti elbúcsúzott Danitól és a többiektől, és megraktak egy kézikocsit az elszállítandó dolgokkal. Hamar odaértek Juliék házához, behordták a székeket a teraszra, a kondért a garázsba, az evőeszközöket, tányérokat a konyhába.
– Arra gondoltam, itt aludhatnál, ráérsz holnap hazamenni.- nézett a lány egyenesen a fiú szemébe. Peti lefagyott. Az ajánlat váratlan volt, és megijesztette. Leült egy ágyra, és az agya vadul kattogni kezdett. „Utálom az ilyen helyzeteket, amikor nincs egy gyors, frappáns válaszom… így lerohanni… nem így akarom az elsőt, szerelem nélkül… mi van, ha elkapok valami hülye betegséget egy szinte ismeretlen lánytól…. mi van, ha nem jól csinálom, nevetségessé válok… nem tudom bízhatok-e benne… mi lesz, ha lebőgök… megtartja-e magának, vagy nagy hangon telekürtöli a hírrel a társaságot!?” Kínjában csak nyökögött valami magyarázatfélét.
– Jó lenne, de nem lehet. Otthon megígértem, hogy ma hazaérek, és ez a most induló vonattal is csak éjfélre sikerül. A szüleim talán felhívnák Daniékat, ha nem lennék otthon reggelre sem, és kiderülne, hogy már tegnap vége lett a bulinak. Az nekem nagyon ciki lenne.
– Belelátok a fejedbe. Olyan hülye vagy, de olyan édesen, szeretnivalóan hülye! Eredj, le ne késsed a vonatod! Egy puszit azért kapok?

Évekkel ezelőtt történt. A csornai Pántlika Néptáncegyüttes Újévköszöntő című műsorát néztük a művelődési központban, úgy is, mint büszke szülők, akik fiuk fellépését várják legjobban, de én még valami mást is nagyon vártam. Gergő fiunk abban a műsorban először és utoljára dédnagyapja gyönyörű szanyi mellényében táncolt a rábaközi mulatósban. Sajnos a mellény állapota már nem engedi a további ilyen használatot. Számomra akkor lett igazán nyilvánvaló, hogy  nem kizárólag egy színpadi produkciót látunk, hanem saját magunkat, a múltunkat, az őseinket, a máig bennünk élő kultúránkat. Az a dolgunk, hogy ami még bennünk él, azt tovább is adjuk. Amikor megláttam ezt a családi ereklyét a színpadon, a tánc mellett lelki szemeimmel láttam nagyszüleimet, rokonaimat Szanyban, mindazt, amit ott átéltem, éreztem, tapasztaltam, megtanultam. Az a mellény valamikor az 1920-as években készült nagyapám részére, aki az akkori szanyi Bokréta táncosa és a dalárda szólóénekese volt. Most, évtizedek múltával megint életre kelt a színpadon, a rábaközi táncban. Ez ott nekem nem egy tánc és nem egy értékes régi családi néptáncos mellény volt. Abban a néhány percben újra lepergett előttem a gyerekkorom számtalan Szanyhoz kötődő jelenete.

Először is a vendéglő, a szanyiaknak nagyon sokáig „Papp Lajos kocsma”, ami egykor a nagyapámé volt, aki megjárta az első világháború olasz frontját a Piavénál, majd utána hajópincérként dolgozott Bécs és Budapest között. Hányszor elmeséltettük vele, hogy 17 tányér kirántotthúst tudott elvinni egy kezén a hajón. Hazatérve családot alapított, letelepedett Szanyban, hentes és mészárosként dolgozott, majd megvette a kocsmát, meg néhány hold földet. Ettől aztán kulák lett, és az ötvenes években elvették tőle mindenét, amit a kétkezi munkájával addig megteremtett. Mi gyerekek megtanultuk, ha nem is értettük, hogy a hosszú épületben a vendéglő a szövetkezeté, a lakás a családé, a borospince a szövetkezeté, a kamra ezernyi csodás eszközével és a nyári konyha megint a családé, hátul a budi meg közös.
Fel tudom idézni nagyapám idős barátai csípős pipadohányának illatát, amit a kötött harisnyából készült dohánytartóból tömtek a gádorban a délutáni beszélgetésekhez.
Az a mellény őrzi nagypapa keménységét, gerincességét, nagyanyám odaadását. A nyári konyha csodás kemencéjében sütött rétesek, kuglófok, kalácsok illatát ma is érzem, a füstölőben készült szalonnák, sonkák, kolbászok ízét még ma is keresem. Nagymama kalácsai utolérhetetlenek voltak. Csak a nyarakat töltöttük Szanyban, ezért sokszor postán is küldött csomagban kalácsot, kuglófot. Családi rituálé volt ilyenkor, hogy a csomagot a konyhaasztal közepére tettük, a család körülülte, kinyitottuk, édesanyánk felvágta, és először csak szagoltuk. Szívtuk be a szeretett ismerős illatot, és csak utána kezdtük enni. Nagymama mindig ugyanúgy csomagolta be a postán feladott kalácsot. Édesanyánk egyszer titokban sütött kalácsot, és nagymama módra becsomagolta. Körülültük, kibontottuk, szagolgattuk, mire öcsém megszólalt: „Ezt nem a nagymama sütte.”

Láttam téli hajnalon szalmával disznót perzselni. Ha bírta a gyerekkezem a meleget, leszedhettem a körmét. Élvezettel gyúrtam a kolbász és a hurka tölteléket, büszke voltam, mikor megengedték, hogy tartsam a gyomrot, míg a disznósajtot töltik bele, vagy keverhettem párat az üstben sülő zsíron és töpörtyűn.

Emlékszem minden szabályra, amit ott meg kellett tanulni. Szombaton fel kell seperni az udvart, körbe kell seperni a házat az utcán. Végig az egész járdát. Vasárnap reggel el kell menni misére. Mindenkinek köszönni kell, aki elmegy a ház előtt, vagy betér az udvarba, márpedig a kocsma miatt sokan jöttek. Emlékszem a friss kifli illatára, amit általában akkor hoztak egy papírzsákban, mikor a kocsma épp zárva volt, ezért nálunk tették le, és mi rendszeresen kinyitottuk a zsák száját, hogy beleszippanthassunk. Ha búcsúi ebédkor megjelenik a cigányprímás, dalolni kell vele, utána megkínálni étellel, itallal. Vasárnap délben pont tizenkettőkor tálalni kell a levest, de előbb nagymama egy marok snidlingért szalajt a kertbe, és csendben kell enni, miközben a rádióból jó ebédhez szól a nóta. Kardvirág sornak mindig kell lenni a kerti út mellett, ami mellől indulnak a zöldség ágyások.

Ma is érzem a kútvíz hidegét, amikor nyaralás idején nagymama a hátsó udvar gémeskútjának mohás betonvályújában szombatonként megfürdetett minket. Keresztapám rendszeresen a frászt hozta ránk, mikor megérkezett a nagyon várt görögdinnyével, amit mi egyből falni kezdtünk volna. Ő azonban csak úgy beledobta a kútba, hogy lehűljön. Haragudtam rá, és mindig rettegtem, hogy ez most aztán tényleg végleg elmerül, és nem eszünk dinnyét. Aztán persze mindig megbocsátottam, mert jó móka volt nézni, ahogy a vödörrel kihalássza a vízen úszó dinnyét a kútból, és ehettük az édes hideg gyümölcsöt.

A valaha volt vendéglő egykori kuglizójának maradványa hol ostromlott vagy megvédendő vár volt, hol háborús katonai bunker, hol a világverő Fradi öltözője, ahonnan öcsémmel és unokabátyámmal futottunk ki az udvar füvére focizni. Mert focizni kell, és mert ha focizol, akkor fradistának kell lenni. A kert mogyoróbokra kiváló vesszőt adott az íj készítéséhez, amihez a nyilat a pajta nádfonatú falából kihúzott nádból készítettük. Húrja vékony drót volt. Az egyensúlyhoz már csak kibelezett bodzát kellett húzni a végére. Amikor féktelenségünkben szeget is kötöztünk a nyílvessző végére, hogy nagy huppanással beleálljon a deszkakerítésbe, nagyapánk Mire való ez a ’jábavalóság? felkiáltással el is kobozta tőlünk a veszélyes eszközt. Ugyanígy jártunk a csúzlikkal is. Rendszeresen készítettük őket, és rendszeresen el is kobozták tőlünk, nehogy valakinek baja essen. Ha ügyesek voltunk, az udvari lóhere virágain üres gyufásdobozzal be tudtuk fogni a szomszéd méheit, és azok gyönyörűen zenéltek nekünk a lezárt dobozban. Ha nem voltunk ügyesek, jól megcsíptek minket.

Örök élmények, közvetlen közük nincs a mellényhez, de mégiscsak ez ébresztette fel a szunnyadó emlékeket. A mellényt valóban viselte négy generáció a családban, mondjuk én csak farsangi jelmezként. Nem tudjuk, pontosan mikor készítették, de 1933-ban a szanyi búcsúról készített filmben nagyapám már minden valószínűség szerint ezt viselte. A mellénnyel együtt ezeket a történeteket hagyjuk a gyerekeinkre, bízva abban, hogy ők is átélték, őrzik, és majdan továbbadják a saját élményeiket.