– Kösz, hogy nem buktattál le – mondta fojtott hangon Marci a kajak hátsó beülőjéből.
– Pedig megérdemelnéd, de azzal magamat is elárultam volna – válaszolta az előtte ülő Kinga, majd így folytatta: A feleséged meg a férjem ott ülnek a másik hajóban, és nem sejtenek semmit. Szerencséd, hogy már túl vagyok a kapcsolatunkon, meg a szakításon is. Olyan hirtelen tűntél el, nem tudtam mire vélni. Azóta eltelt tíz év, és semmit nem tudtam rólad. Jobb is így. Már nem is akarom tudni, miért tűntél el.
A Szigetköz holtágaiban lelassuló, megnyugvó Duna lassan vitte a kajakjukat a nyári meleget kellemesen hűsítő hatalmas part menti fák árnyékában.
Marci és Eszter 14 éve házasok. Megismerkedésük után Marci be akarta vonni a feleségét a legnagyobb szenvedélyébe, a kajakozásba. Ő már gyerekként egy nagy múltú győri egyesületben kezdte, imádta a vizet, imádta a sebességet, amit a maga erejéből hozott létre. Heti öt edzésén szorgalmasan dolgozott, tette, amit az edzők mondtak. Legjobban a nyíltvízi edzéseket szerette, különösen a hosszabb távokat. Az számára is gyorsan kiderült, hogy nem lesz sikeres élsportoló, de nem bánta, a vízen ragadt. Nem irigy volt, hanem büszke, amikor évek múlva az olimpiai dobogón látta a tévében azt, akivel együtt kezdett evezni. Örült, hogy Eszter a kezdetektől partner volt, teljesen kezdőből az évek alatt rutinos, megbízható vízjáró emberré vált. Rajka és Győr között nem nagyon van olyan szakasz, amit közösen nem lapátoltak végig. A házaspár most épp vendégeket vár a kedvenc vízparti tanyájukon. Marci mérnökként dolgozik az Audiban, és néhány hónapja Istvánnal, egy Ingolstadtból frissen hazatért mérnök kollégával osztozik az irodán. Hamar összebarátkoztak, és kitalálták, hogy összehozzák a két családot, bemutatják egymásnak a feleségüket, és eltöltenek egy kellemes napot a vízen és aztán a parton, a gyerkőcök pedig a nagyiknál.
– Sziasztok, bocs a késésért, a Waze az utolsó kilométereken megbolondult, ide-oda küldözgetett bennünket, de végre idetaláltunk – köszönt be a tanyára István. Marci, bemutatom a feleségemet, Kingát.
Marci a meglepetéstől először meg sem tudott szólalni. Mára szinte el is felejtette, hogy tíz éve beviharzott az életébe ez a nő, mint egy forgatag, úgy felkavarta a port, hogy alig látott ki belőle, megzavarodott, elbizonytalanodott, nem tudta, mit hoz a holnap. Hamar rájött, ha gyorsan nem száll ki ebből a kapcsolatból, abból nagy baj is lehet. Most meg itt van velük, mint a kollégája felesége. Férjnél volt már akkor is? Ilyenekről éppenséggel nem beszéltek az alatt a három hónap alatt.
Egy könnyű tízórai után vízre szálltak. Két kettes hajóval mentek. Az egyikben Marci, a másikban Eszter ült hátul, mint gyakorlott kajakosok, az első beülőkben a vendégek. Marci előtt Kinga, Eszter előtt István. Már előre eldöntötték, nem együtt mennek, hogy a vendégek fotózhassanak, minél több mindent láthassanak, evezni nem nagyon kellett még a hátul ülőknek sem, csak csordogáltak lefelé, ahogy a Duna vitte őket.
– Őszintén csodálom az önuralmadat – mondta István, mikor már nem látszott a másik kajak, csak úgy előre, mintha a Dunának mondta volna, pedig a háta mögött evező Eszternek szánta. Én azt hittem, szívrohamot kapok, mikor megláttalak, hogy te vagy Marci felesége.
– Én is megdöbbentem, de uralkodtam magamon. Annyiszor hallottam Marcitól, hogy István így, István úgy, a fejemben meg sem fordult, hogy az Istvánok százezreiből pont te kerültél a férjem mellé az irodába.
– Ugye az továbbra is érvényes, hogy az az éjszaka mindkettőnk részéről egy botlás volt, vége, szinte nem is volt? Így még szarabbul érzem magam. Nem csak a feleségemhez voltam hűtlen, de most kiderült, hogy tudtomon kívül a barátomhoz is. Én legalábbis Marcit a barátomnak tekintem, egy időnek el kell telnie, hogy lecsillapodjak, és lelkiismeretfurdalás nélkül tudjak vele beszélgetni az irodában, együtt dolgozni. Hogy kerültél te tavasszal abba a buliba egyedül?
– Nem egyedül voltam, bár nem is Marcival. Fáradt voltam, kimerült, Marcinak el kellett utaznia pár napra, és egy barátnőm rángatott el. Azt mondta, „Most már elég az önsanyargatásból, más is van az életben, nem csak a munka, a család, a gyerekek! Magadra is gondolj kicsit, ki kell engedni a gőzt, elmegyünk, és kirúgunk a hámból.” Hát sikerült, bár nem pont úgy, ahogy gondoltam. Már épp elfelejtettem volna azt az éjszakát, erre megjelensz, mint a férjem újdonsült kollégája és barátja. Minden változatlan, ami történt, meg sem történt. Milyen jó lehet most a másik hajóban! Békésen csorognak lefelé, élvezik a vizet, a tájat, a gondtalan ringást a szelíd hullámokon.
Mindkettőnknek jobb, hogy tíz éve eltűntem az életéből – gondolta Marci, ahogy lassan evezve nézte Kinga hátát. Egyenes derékkal ül itt előttem a kajakban. Hosszú szőke haja ugyanúgy omlik a vállára, ahogy annakidején. Talán ezt vettem észre rajta először. Nem csak egyszerűen haja volt, hanem fejedelmien tudta viselni a frizuráját, mint egy ékkövet, amiről ő is tudta, hogy mindenki észreveszi, ezért büszkén, mondhatni kihívóan mutogatta. Nincs bennem szemernyi öröm sem, hogy újra találkoztunk, inkább csak félelem és kétség, hogy tudom-e normálisan kezelni a helyzetet. Itt vagyunk egy hajóban, és mikor kikötünk, hogy újra találkozzunk a párjainkkal, úgy kell tennünk, mint akik élvezik a mai napot, mintha mi sem történt volna.
– Legalább fotózz, nehogy amiatt kelljen hülye magyarázatokat adnunk, hogy miért nincsenek képeink! – szólt Kingának.
– Nyugi, fotóztam eleget, abból nem lesz gond.
– Mikor István odakerült mellém az irodába, rögtön szimpatikus volt. Éreztem, hogy van bennünk valami közös, de arra nem gondoltam, hogy te vagy az.
– Ez rohadt cinikus volt nem gondolod? Csak azért mondtad, mert háttal ülök neked, és nem kell a szemembe nézned? Mostantól végérvényesen tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi tíz évvel ezelőtt! Csak ma ismerkedtünk meg. Ha majd a céges karácsonyi bulin egy pohár pezsgővel a kezünkben összefutunk, koccintunk, nyugodtan és gátlások nélkül tudjunk egymással semmitmondóan jópofizni, majd elegánsan továbbállni, elvegyülni az emberek között.
Este vacsora után Marci és Eszter egy pohár borral a kezükben ültek a teraszon. Beszélgettek. Mindkettejüknek az volt a véleménye, hogy ez a nap nem azt hozta, amire számítottak. Meggyőzték egymást, hogy egy dolog az irodában egymás mellett dolgozni, egy hullámhosszra kerülni a munkában, de teljesen más dolog megosztani a magánéletüket, túllépni a munkakapcsolaton. Rendes emberek Istvánék, de ők sem erőltették búcsúzáskor, hogy megállapodjanak egy újabb közös programban. Ebben maradtak.