Évekkel ezelőtt történt. A csornai Pántlika Néptáncegyüttes Újévköszöntő című műsorát néztük a művelődési központban, úgy is, mint büszke szülők, akik fiuk fellépését várják legjobban, de én még valami mást is nagyon vártam. Gergő fiunk abban a műsorban először és utoljára dédnagyapja gyönyörű szanyi mellényében táncolt a rábaközi mulatósban. Sajnos a mellény állapota már nem engedi a további ilyen használatot. Számomra akkor lett igazán nyilvánvaló, hogy nem kizárólag egy színpadi produkciót látunk, hanem saját magunkat, a múltunkat, az őseinket, a máig bennünk élő kultúránkat. Az a dolgunk, hogy ami még bennünk él, azt tovább is adjuk. Amikor megláttam ezt a családi ereklyét a színpadon, a tánc mellett lelki szemeimmel láttam nagyszüleimet, rokonaimat Szanyban, mindazt, amit ott átéltem, éreztem, tapasztaltam, megtanultam. Az a mellény valamikor az 1920-as években készült nagyapám részére, aki az akkori szanyi Bokréta táncosa és a dalárda szólóénekese volt. Most, évtizedek múltával megint életre kelt a színpadon, a rábaközi táncban. Ez ott nekem nem egy tánc és nem egy értékes régi családi néptáncos mellény volt. Abban a néhány percben újra lepergett előttem a gyerekkorom számtalan Szanyhoz kötődő jelenete.
Először is a vendéglő, a szanyiaknak nagyon sokáig „Papp Lajos kocsma”, ami egykor a nagyapámé volt, aki megjárta az első világháború olasz frontját a Piavénál, majd utána hajópincérként dolgozott Bécs és Budapest között. Hányszor elmeséltettük vele, hogy 17 tányér kirántotthúst tudott elvinni egy kezén a hajón. Hazatérve családot alapított, letelepedett Szanyban, hentes és mészárosként dolgozott, majd megvette a kocsmát, meg néhány hold földet. Ettől aztán kulák lett, és az ötvenes években elvették tőle mindenét, amit a kétkezi munkájával addig megteremtett. Mi gyerekek megtanultuk, ha nem is értettük, hogy a hosszú épületben a vendéglő a szövetkezeté, a lakás a családé, a borospince a szövetkezeté, a kamra ezernyi csodás eszközével és a nyári konyha megint a családé, hátul a budi meg közös.
Fel tudom idézni nagyapám idős barátai csípős pipadohányának illatát, amit a kötött harisnyából készült dohánytartóból tömtek a gádorban a délutáni beszélgetésekhez.
Az a mellény őrzi nagypapa keménységét, gerincességét, nagyanyám odaadását. A nyári konyha csodás kemencéjében sütött rétesek, kuglófok, kalácsok illatát ma is érzem, a füstölőben készült szalonnák, sonkák, kolbászok ízét még ma is keresem. Nagymama kalácsai utolérhetetlenek voltak. Csak a nyarakat töltöttük Szanyban, ezért sokszor postán is küldött csomagban kalácsot, kuglófot. Családi rituálé volt ilyenkor, hogy a csomagot a konyhaasztal közepére tettük, a család körülülte, kinyitottuk, édesanyánk felvágta, és először csak szagoltuk. Szívtuk be a szeretett ismerős illatot, és csak utána kezdtük enni. Nagymama mindig ugyanúgy csomagolta be a postán feladott kalácsot. Édesanyánk egyszer titokban sütött kalácsot, és nagymama módra becsomagolta. Körülültük, kibontottuk, szagolgattuk, mire öcsém megszólalt: „Ezt nem a nagymama sütte.”
Láttam téli hajnalon szalmával disznót perzselni. Ha bírta a gyerekkezem a meleget, leszedhettem a körmét. Élvezettel gyúrtam a kolbász és a hurka tölteléket, büszke voltam, mikor megengedték, hogy tartsam a gyomrot, míg a disznósajtot töltik bele, vagy keverhettem párat az üstben sülő zsíron és töpörtyűn.
Emlékszem minden szabályra, amit ott meg kellett tanulni. Szombaton fel kell seperni az udvart, körbe kell seperni a házat az utcán. Végig az egész járdát. Vasárnap reggel el kell menni misére. Mindenkinek köszönni kell, aki elmegy a ház előtt, vagy betér az udvarba, márpedig a kocsma miatt sokan jöttek. Emlékszem a friss kifli illatára, amit általában akkor hoztak egy papírzsákban, mikor a kocsma épp zárva volt, ezért nálunk tették le, és mi rendszeresen kinyitottuk a zsák száját, hogy beleszippanthassunk. Ha búcsúi ebédkor megjelenik a cigányprímás, dalolni kell vele, utána megkínálni étellel, itallal. Vasárnap délben pont tizenkettőkor tálalni kell a levest, de előbb nagymama egy marok snidlingért szalajt a kertbe, és csendben kell enni, miközben a rádióból jó ebédhez szól a nóta. Kardvirág sornak mindig kell lenni a kerti út mellett, ami mellől indulnak a zöldség ágyások.
Ma is érzem a kútvíz hidegét, amikor nyaralás idején nagymama a hátsó udvar gémeskútjának mohás betonvályújában szombatonként megfürdetett minket. Keresztapám rendszeresen a frászt hozta ránk, mikor megérkezett a nagyon várt görögdinnyével, amit mi egyből falni kezdtünk volna. Ő azonban csak úgy beledobta a kútba, hogy lehűljön. Haragudtam rá, és mindig rettegtem, hogy ez most aztán tényleg végleg elmerül, és nem eszünk dinnyét. Aztán persze mindig megbocsátottam, mert jó móka volt nézni, ahogy a vödörrel kihalássza a vízen úszó dinnyét a kútból, és ehettük az édes hideg gyümölcsöt.
A valaha volt vendéglő egykori kuglizójának maradványa hol ostromlott vagy megvédendő vár volt, hol háborús katonai bunker, hol a világverő Fradi öltözője, ahonnan öcsémmel és unokabátyámmal futottunk ki az udvar füvére focizni. Mert focizni kell, és mert ha focizol, akkor fradistának kell lenni. A kert mogyoróbokra kiváló vesszőt adott az íj készítéséhez, amihez a nyilat a pajta nádfonatú falából kihúzott nádból készítettük. Húrja vékony drót volt. Az egyensúlyhoz már csak kibelezett bodzát kellett húzni a végére. Amikor féktelenségünkben szeget is kötöztünk a nyílvessző végére, hogy nagy huppanással beleálljon a deszkakerítésbe, nagyapánk Mire való ez a ’jábavalóság? felkiáltással el is kobozta tőlünk a veszélyes eszközt. Ugyanígy jártunk a csúzlikkal is. Rendszeresen készítettük őket, és rendszeresen el is kobozták tőlünk, nehogy valakinek baja essen. Ha ügyesek voltunk, az udvari lóhere virágain üres gyufásdobozzal be tudtuk fogni a szomszéd méheit, és azok gyönyörűen zenéltek nekünk a lezárt dobozban. Ha nem voltunk ügyesek, jól megcsíptek minket.
Örök élmények, közvetlen közük nincs a mellényhez, de mégiscsak ez ébresztette fel a szunnyadó emlékeket. A mellényt valóban viselte négy generáció a családban, mondjuk én csak farsangi jelmezként. Nem tudjuk, pontosan mikor készítették, de 1933-ban a szanyi búcsúról készített filmben nagyapám már minden valószínűség szerint ezt viselte. A mellénnyel együtt ezeket a történeteket hagyjuk a gyerekeinkre, bízva abban, hogy ők is átélték, őrzik, és majdan továbbadják a saját élményeiket.